SMS - Önnek egy új üzenete érkezett

Az idei születésnapok furcsák, csupa elsőt ülünk. Az elsőket az apukám nélkül. Ma például az övét. Ezt talán a legnehezebb. Az utóbbi években - az ezen a blogon születő családmeséken felbuzdulva,- ő is elkezdte összeírni a legemlékezetesebb történeteit édesanyám segítségével. Ma ezeket olvasgattam. Persze vannak olyanok, amiket már ezerszer hallottam, de akadt egy-két meglepetés is köztük. És biztos vagyok benne, hogy nektek is elmesélek majd néhányat - tudom, hogy nem bánná. Az édesapámnak a vérében volt a jókedv és a huncutság. A különböző súlyú csínjeinek jóformán végeláthatatlan a lajstroma. És mivel azt egészen biztosan nem akarná, hogy a születésnapján bármelyikünk szomorkodjon, inkább elmesélem az egyiket, amit - lehet, hogy nem véletlenül, de - kifelejtett a memoárjából. Fiatalon egész nyáron hajtották a csajokat a Balatonon - mi mást csináltak volna, ugye… Főleg az NDK-s lányoknál volt nagy sikerük a mendemondák szerint. Szerették bódítani és kábítani a német hablatyukkal a pi...

Sosem találkoztam Samu bácsival. Az igazat megvallva a létezéséről sem tudtam a közelmúltig. Mégis úgy érzem, sokat köszönhetek neki. Megtanított, vagy legalábbis emlékeztetett a boldogság forrásának mibenlétére: “ha nem lehet úgy, ahogy én akarom, akkor úgy akarom, ahogy lehet" - ez volt az életfilozófiája. Samu bácsié helyett Szent-Györgyi Albert gondolatain keresztül, de már a nagymamám is ezt sulykolta belénk: “a boldogság titka nem az, hogy még többet szerezzünk, hanem az, hogy örüljünk annak, amink van, és hogy kitöltsük életünk üres kereteit ahelyett, hogy azokat tovább tágítanánk.” Mindennek a létjogosultságát és a valódi esszenciáját nem a boldog békeidőkben fedezi fel az egyszeri halandó. Mindaddig, amíg a dolgok a maguk természetes rendje szerint - elsősorban jól - alakulnak, csak pátoszos, ám üres frázisoknak hatnak a fenti gondolatok. De ha beüt a ménkű, akkor vagy megtanulja az ember eszerint élni az életét, vagy az még annál is nehezebb lesz, mint amennyire már amúg...

Folyton annyi mindenről írnék, de mégsem jönnek a szavak. Pedig bőven van szemöldök felhúzásra, letaglózásra és/vagy bosszankodásra okot adó jelenség a környezetemben, de valahogy mostanában nem érzem magaménak a véleménynyilvánítás kényszerét. Kilenc éve az volt a napom legnagyobb problémája, hogy ki jön velem plusz súly gyanánt parasailingezni Hawaii partjainál, mert egyedül nem ütöttem meg a minimum szintet. Ma pedig sikerült egy szűk háromnegyed óra alatt - úrilányokhoz egyáltalán nem méltó, válogatott szitkozódások közepette, de - teljesen egyedül összefognom a hajamat. Tudom, hogy csakis azért koronázta siker az akciómat, mert nem adtam fel, és emiatt roppant büszkének kellene lennem magamra, de helyette csak azon jár az eszem, hogy vajon van fogalmatok róla, milyen szerencsések vagytok, ha nektek ez a hétköznapi rutin észrevehetetlen része?!. Legyen! Szeretettel: H.

Mostanában igencsak megugrott a blogom olvasóinak száma - ez szinte bizonyosan a közelmúltban közzétett esem|meséknek köszönhető. Ezúton is szeretettel üdvözlöm az új olvasóimat! Akik régebb óta követnek, azok már tudják, hogy a betegségem kapcsán ìródó történetek mellett számos egyéb témában is születnek mesék. Az élet inspirál, így egyaránt szóba kerülnek annak örömei és bánatai is, a tanulságok, a tapasztalatok és olyan emléklenyomatok, amik szerepet játszottak a személyiségem formálódásában. Ilyen ez a mai is, aminek a végére kiderül mit keres Vilma néni a kamrapolcunkon. Gyerekkorom nyarait a magyar tenger mellett töltöttem. Egy mára nyaralóvá szelídült, régi présház falai őrzik a kiapadhatatlan családi legendáriumunk történeteinek tetemes részét. Úgy tartja a szóbeszéd, hogy a dédnagyanyám a terület felparcellázásakor a környék összes, szőlőnek való földjét felvásárolta, amit akkoriban jóval drágábban mértek, mint a vízparti, de gazdálkodásra alkalmatlan minőségű területeket. Miv...

  Vannak veszteségek, amelyeknek neve van. És vannak olyanok is, amikről szinte soha nem beszélünk. Egy ilyen láthatatlan gyásszal él az, akinek gyógyíthatatlan, folyamatosan romló betegsége van. Az ember ilyenkor nem valaki mást veszít el. Hanem saját magából veszít el darabokat. Apránként. Az életből, amit elképzelt. Az emberből, aki volt. A dolgokból, amiket régen gondolkodás nélkül tett. Ez egy csendes gyász. Kívülről sokszor láthatatlan. Nincs egyetlen pillanat, amikor megtörténik. Nincsenek nagy búcsúk és lezárások sem. Csak apró felismerések, újra és újra. De ez a folyamat mégsem a feladásról szól. Inkább arról, hogy minden nap megtanulok együtt élni az új, folyamatosan változó énemmel. És közben azt is tanulom, hogyan tudom szeretni magam így is. Még akkor is, amikor ez néha kifejezetten próbára tesz. Talán ez az egyik legnehezebb része ennek az útnak: elgyászolni azt, aki voltál – miközben tovább kell élned. Szeretettel: H.

Mosolyogni látsz. Beszélgetni látsz. Alkotni látsz. És talán azt gondolod: "Olyan jól néz ki, biztos jól van!" A sclerosis multiplexszel való együttélés legnehezebb része, hogy a java nem ott történik, ahol látni lehet. A mélyben pusztít - csendben, láthatatlanul. Nem látod a fáradtságot, ami sokszor úgy nehezedik rám, mintha ólomból lenne a testem. Nem látod, amikor a lábaim egyszerűen feladják pár percnyi állás után és összecsuklanak. Nem látod a belső harcot, amit minden egyes lépésért vívok. Nem látod a folytonos zsibbadást a kezeimben, vagy az áramütésszerű bizsergést, ami végigfut a testemen minden egyes fejbiccentéskor. Nem látod a ködöt a fejemben - azokat a napokat, amikor a gondolkodás és a puszta lét is erőfeszítés. Nem látod a tűszúrásokat, a végtelen infúziókat és a maréknyi tablettákat. A várakozást a kórházi folyosókon. És a csendes reményt, hogy a kezelések még egy ideig féken tartják a betegségemet. És talán azt sem látod, mennyi erőfeszítés van abban, hogy a...

Az élet tele van elsőkkel és utolsókkal, amik megnyitnak vagy épp lezárnak egy korszakot. A különbség köztük csupán annyi, hogy az elsőkről általában nem csak utólag derül ki, hogy azok voltak. Az utóbbi fél évem rengeteg elsőt hozott és már tudom, hogy volt sok utolsó is. Egy folyamatos állapotromlással járó betegséggel élve ez voltaképpen törvényszerű, ám szerencsés csillagállás esetén azért időnként adódik alkalom levegőt venni és megbékélni a kialakult helyzettel. Ez most nálam nem az az időszak. Sajnos. Nem is nagyon tudtam, miről írhatnék az elmúlt hónapokban, amiből nem csak a keserűség, a tehetetlenség és a düh érződik át és bevallom, hogy még most sem vagyok meggyőződve arról, hogy sikerülni fog. Hosszú út vezetett odáig, hogy pár napja megérkezett az első elektromos kerekesszékem. Még élénken él bennem az öt évvel ezelőtti énem kétségbeesett tiltakozása a rollátor használatának szükségszerűsége ellen. Azóta már a legkülönfélébb típusait felvonultató, komplett flottám van belő...