esem|mese

 

Vannak veszteségek, amelyeknek neve van.

És vannak olyanok is, amikről szinte soha nem beszélünk.

Egy ilyen láthatatlan gyásszal él az, akinek gyógyíthatatlan, folyamatosan romló betegsége van.

Az ember ilyenkor nem valaki mást veszít el.

Hanem saját magából veszít el darabokat.

Apránként.

Az életből, amit elképzelt.

Az emberből, aki volt.

A dolgokból, amiket régen gondolkodás nélkül tett.

Ez egy csendes gyász.

Kívülről sokszor láthatatlan.

Nincs egyetlen pillanat, amikor megtörténik.

Nincsenek nagy búcsúk és lezárások sem.

Csak apró felismerések, újra és újra.

De ez a folyamat mégsem a feladásról szól.

Inkább arról, hogy minden nap megtanulok együtt élni az új, folyamatosan változó énemmel.

És közben azt is tanulom, hogyan tudom szeretni magam így is.

Még akkor is, amikor ez néha kifejezetten próbára tesz.

Talán ez az egyik legnehezebb része ennek az útnak:

elgyászolni azt, aki voltál – miközben tovább kell élned.

Szeretettel: H.