Családmese - Vilma néni és a balatonvíz

Mostanában igencsak megugrott a blogom olvasóinak száma - ez szinte bizonyosan a közelmúltban közzétett esem|meséknek köszönhető. Ezúton is szeretettel üdvözlöm az új olvasóimat!

Akik régebb óta követnek, azok már tudják, hogy a betegségem kapcsán ìródó történetek mellett számos egyéb témában is születnek mesék. Az élet inspirál, így egyaránt szóba kerülnek annak örömei és bánatai is, a tanulságok, a tapasztalatok és olyan emléklenyomatok, amik szerepet játszottak a személyiségem formálódásában. Ilyen ez a mai is, aminek a végére kiderül mit keres Vilma néni a kamrapolcunkon.

Gyerekkorom nyarait a magyar tenger mellett töltöttem. Egy mára nyaralóvá szelídült, régi présház falai őrzik a kiapadhatatlan családi legendáriumunk történeteinek tetemes részét. Úgy tartja a szóbeszéd, hogy a dédnagyanyám a terület felparcellázásakor a környék összes, szőlőnek való földjét felvásárolta, amit akkoriban jóval drágábban mértek, mint a vízparti, de gazdálkodásra alkalmatlan minőségű területeket. Mivel ő nem strandolni vágyott, hanem borászkodni, ezért a II. világháború és az azt követő éra számunkra kedvezőtlen következményeinek eredményeképpen a családi kulipintyónk a település víztől legtávolabb eső pontján áll.

Az ott töltött vakációink gondtalanságát beárnyékolta a tény, hogy az apai nagyanyám nem érte meg az unokák nyaraltatásának lehetőségét. Így az erős kezű és kemény fejű nagyapám a veranda előtt terebélyesedő diófa árnyékából vezényelte napjainkat, precízen beosztva annak minden percét. Mivel szerette a fröccsöt, nagyjából három éves koromra már jól tudtam a hosszúlépés és a házmester közti különbséget, s hordtam is neki kedve szerint a hűsítőket. Nem vetette meg a jóféle pálinkát sem, és ahogy borból, úgy abból sem volt nálunk hiány. Tudta ezt jól a szomszédban lakó Piri néni is, akit több évtizedes barátság fűzött a családunkhoz. Ahogy édesapám és a bátyja együtt nőttek fel a gyerekeivel, úgy mi is sok vakációt töltöttünk az unokáival, elválaszthatatlan köteléket szőve így a családjaink közé. Ottéteink alkalmával Piri néni a lehetőségeihez mérten igyekezett betölteni a nagymamánk hiányából fakadó űrt, elsősorban finom falatokkal. A határos telkek közti kerítésen - szándékosan - tátongó luk teremtette meg a gyors elérhetőség alapját, anélkül egy háztömbnyit sétálhattunk volna, ha át akartunk hozzá ugrani elújságolni valamit. És ő is ezt az egérutat használta napjában kétszer.

Reggelente, mire mi kinyitottuk a szemünket és a ház mázsás, haragoszöldre mázolt zsalugátereit, addigra a kisszoba ablaka alatti padon várt ránk a reggeli szeretetcsomag - friss zöldségekkel és gyümölcsökkel a kertből és langyosan illatozó, házi pékáruval. Délután sem jött általában üres kézzel, de mindig elücsörgött kicsit a diófa alatt és pironkodva ugyan, de elfogadta a neki kínált kis kupica pálinkát. Olyankor nagyapámmal anekdotázgatva, meséltek nekünk a régi időkről.

Néha meghívást kaptunk ebédre is hozzá. Piri néni legendásan főzött. A környékbeli honvédségi üdülő szakácsaként állítólag úgy etette évtizedekig katonák százait, mintha mindegyikükre egyesével a saját édesanyja főzött volna. Utánozhatatlan ízvilágú étkeinek titkait hét lakat alatt őrizte és évente csak egyetlenegynek a receptjét árulta el. Ha egy másik felől faggattuk volna, huncutul mosolyogva csak annyit felelt: “Jaj, Putyikám! Tudod, ehhez balatonvíz kell!”, s ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést.

Egyszer látogatóban volt nála a húga, Vilma néni, és együtt vendégeltek meg minket. A testvére által készített savanyúságnak is a csodájára jártunk. Az a fajta, amit képtelenség abbahagyni - ha egy szüretelőkádnyi van belőle, akkor annyi fogy el egy ültő helyben. Ő nem volt olyan fukar, hamarjában megosztotta a receptjét velünk. Ám azóta sem sikerült senkinek pontosan ugyanolyanra elkészíteni - pedig már balatonvizet is tettünk bele. Azóta aki kóstolta, jellemzően vitte a receptjét is, így mostanra már nem csak mi, hanem az egyre szélesedő rajongótábor is csak “Vilma néni”-nek hívja az útmutatásai alapján készülő próbálkozásokat.

S hogy mi adta az apropóját annak, hogy minderről mesélhetnékem támadt? Tegnap édesanyám látogatóban járt Piri néni volt menyénél, aki mivel mással stafírozhatta volna ki búcsúzóul, mint egy jó nagy üveg Vilma nénivel. Azt hiszem, ebben most épp nincs balatonvíz, de még az is lehet, hogy tévedek…

Szeretettel: H.

(A képen Piri néni és az ő szeretett Pista bácsija áll, akit én már csak a mesékből ismerhettem.)