Mese a láthatatlanról - ami az SM mögött van

Mosolyogni látsz. Beszélgetni látsz. Alkotni látsz.

És talán azt gondolod: "Olyan jól néz ki, biztos jól van!"

A sclerosis multiplexszel való együttélés legnehezebb része, hogy a java nem ott történik, ahol látni lehet. A mélyben pusztít - csendben, láthatatlanul.

Nem látod a fáradtságot, ami sokszor úgy nehezedik rám, mintha ólomból lenne a testem.

Nem látod, amikor a lábaim egyszerűen feladják pár percnyi állás után és összecsuklanak.

Nem látod a belső harcot, amit minden egyes lépésért vívok.

Nem látod a folytonos zsibbadást a kezeimben, vagy az áramütésszerű bizsergést, ami végigfut a testemen minden egyes fejbiccentéskor.

Nem látod a ködöt a fejemben - azokat a napokat, amikor a gondolkodás és a puszta lét is erőfeszítés.

Nem látod a tűszúrásokat, a végtelen infúziókat és a maréknyi tablettákat. A várakozást a kórházi folyosókon. És a csendes reményt, hogy a kezelések még egy ideig féken tartják a betegségemet.

És talán azt sem látod, mennyi erőfeszítés van abban, hogy a napjaim a lehető legnormálisabbnak tűnjenek.

Mert ha kívülről rendben lévőnek is látsz, az nem azt jelenti, hogy könnyű.

Csak azt jelenti, hogy megtanultam mosolyogva hordozni azt, ami mások számára láthatatlan.

Szeretettel: H.

Március a sclerosis multiplex tudatosság hónapja. Sokan, sokféleképpen igyekszünk megmutatni az SM kevésbé látható oldalát.