SMS - Önnek egy új üzenete érkezett

  A sclerosis multiplexet ezerarcú kórnak is hívják, mert a jellegéből adódóan mindenkinél más-más tünetcsoport alakul ki. Persze vannak "jellemző" tünetek, de minden attól függ, hogy mely idegszálak szigetelését károsítja a túllelkesült immunrendszer, pusztán jóindulatból. Arra gondoltam, hogy ma elmesélem, nálam mi került bele a csomagba - egyelőre, merthogy a folyamat sajnos progresszív, szóval romlik a helyzet, bár reméljük, hogy csak nagyon lassan, de azért még várnak rám meglepetések, bármennyire is nem szeretem azokat.  Van a látványos része a bulinak, ami ugye a mozgás. Mind a négy végtagom érintett, hivatalosan fokozott izomtónusú. Mázli, hogy világ életemben kifejezetten laza voltam, így most, hogy "befeszültem", vagyok nagyjából átlagos - a spárga már nincs meg -, így ránézésre nem hozom a "klasszikus" spasticus tetraparetikus képet egészen addig, amíg ülök, vagy csak rövid ideje állok. De azért a hülye járások hivatalában minimum osztályvezetői...

Tudnék pátoszos történetet írni a karácsony szelleméről, idézhetném Márai, Ady vagy akár Pilinszky magvas gondolatait is, de azt annyian megteszik körülöttem, hogy inkább másról mesélek.  Az ünnep és az ünneplés fogalma sokat változik az emberben az évek leforgása alatt, legalábbis bennem biztosan. Vajon mik is az elengedhetetlen tartozékai az ünnepnek? A csodavárás, a varázslat, az együttlét, a finom falatok és az ajándékok? Nem tudom, nem hiszem. Szerintem a megfoghatatlan és megfizethetetlen apróságok, pillanatok teszik ünneppé az ünnepet. Olyan sokféle karácsonyt megéltem már, és nem volt két egyforma. Mind máshogy volt varázslatos és mástól emlékezetes. Az idei is különleges, úgy ünnepeljük, mint az igazi felnőttek, ki-ki a saját otthonában. Igazából titkon mindig is vágytam rá, hogy ezt a verziót is kipróbáljuk, bár nem pont ebből az apropóból, ugyanis hetek óta kering egy mostanság divatos és igen makacs légúti nyavalya a családban, amit végre kiszorítanánk köreinkből, de eh...

Gyakran mondom, hogy mekkora szerencse, hogy nem vagyunk mind egyformák, mert rettenetesen unalmas hely lenne a világ, ha úgy lenne. Mégis ez a modern társadalom minden tőle telhetőt megtesz, hogy egyenembereket faragjon belőlünk, akik kényelmesen beleférnek a cívilizáció elvárásainak megfelelően felállított kategóriák dobozaiba. A probléma mindig ott kezdődik, hogy vannak, akiket akárhogy farigcsálnak, nyújtanak-hajlítanak, egyszerűen képtelenség belepréselni valamelyik egyendobozba. De sebaj, erre is kitalált a világ egy külön gyűjtőedényt, ami jóval tágasabb, viszont el van dugva a pince legmélyén, a legesleghátsó sarokba, ebben vannak a deviánsok, a szokásostól eltérőek. Ide száműzi a társadalom azokat, akik nem felelnek meg valamilyen okból az elvárásoknak, így ez a csoport meglehetősen változatos, mert csak abban egyeznek, hogy különbözőek. Nem csak bűnözők és gonoszok vannak itt, hanem zsenik, művészek, balkezesek és kar nélküliek, autisták, mozgássérültek, hajléktalanok és még ...

  Azt hiszem, úgy 5 éves lehettem, amikor először kértem egy kiscicát a Jézuskától a neki írt levelemben, és valószínűnek tartom, hogy azért őt környékeztem meg ezzel a vágyammal, mert sejtettem, hogy nála nagyobb esélyem van annak beteljesülésére, mint a szüleimnél. De számos sikertelen próbálkozás után be kellett látnom, hogy - máig érthetetlen okokból - ő sem támogatja az ötletemet. Aztán jópár évvel, teknőssel és hörcsöggel később, megtört a jég, és felső tagozatos koromban teljesült a kívánságom.  Egy osztálytársnőm cicája lefialt egy szakajtónyi, nyomokban brit kék apróságot, abból az alomból érkezett hozzánk Torkos, a füstös-cirmos úrilány, akit a bátyám az iwiw idevágó rovatában így jellemzett anno: "azt hiszi, ő itthon a főnök, pedig de." Nincs mit hozzáfűznöm, tökéletes leírás. Rövid időn belül a mancsai köré csavarta a családot, komoly szolgálóhadat és rajongótábort tudhatott magáénak, függetlenül attól, hogy sokszor gonosz módon visszaélt a hatalmával. Aztán 9 éve...

  Bevallom, néha nehéz kitalálnom, miről is szóljon a következő bejegyzésem. Nem azért, mert nincs miről írnom, sokkal inkább, mert nem tudom eldönteni, hogy az élet dolgairól, a hivatásomról, vagy a betegségemről meséljek. Vajon mi lehet számotokra érdekes, érdemes az elolvasásra? Mi az, ami elgondolkodtat, megerősít, megnevettet, vagy épp kissé elszomorít, de mindenképpen ad valamit, amitől ha csak egy pillanatra is, de máshogy látod a világot? Aztán az élet mindig besegít, mert egyszercsak történik valami, aminek hatására kibugyog belőlem egy történet. Ma úgy adódott, hogy egyszerre mesélhetek mindenről - az életről, a szakmáról, az elhivatottságról és az SM-ről is. A jó mesék alapkövetelménye, hogy mindig vannak benne segítők, akik a főhőst támogatják a céljának elérésében, gondoljunk csak a tündérekre, a repülő szőnyegre, vagy a táltosparipára. Én azt gondolom, hogy az élet is egy hatalmas mese, amiben mindenkinek megvan a saját története, melyek itt-ott összefonódnak, így for...