Mese arról, hogy néha fel kell adnunk - csak még egyet
Van az úgy, hogy a hátam közepére se kívánom a tornát. De mindig a lelkemre beszélek és összekaparva széthullott porcikáimat, felvonszolom magam a tornaszobámba, ha esik, ha fúj. Olykor már a lépcsőn felfelé elkezdek alkudozni magammal, hogy "jó, de a lábasokból ma csak két kört csinálok, nem hármat", vagy "tornázok, de a mumusokból a fele bőven elég lesz ma a szokásosnak körönként". Aztán fokról fokra szigorúbbá válik a tornanéni bennem, s a legfelső lépcsőfokra teljesen világossá válik, hogy ma sem lébecolhatok majd. Némi nyűglődés, zeneválasztás és egyéb előkészület után nekiveselkedek. Nehéz. Fáradt vagyok, meleg van, itt túl merev, ott meg csak lötyög, sehogy se jó, kifogásokkal tele a padlás. De tolom. Mindig csak az adott gyakorlatra koncentrálva. S utána csak még egyet, csak a következőt várom el magamtól. De még így is előfordul, hogy úgy érzem, egyszerűen nem megy, képtelenség, hogy én ma ezt mind végigcsináljam és már-már bedobnám a törölközőt. Ez történt...