SMS - Önnek egy új üzenete érkezett

  A múltkori kérdésre válaszolva, nehéz megmondani, hogy mikor és mivel kezdődött a kálváriám, mert egy ilyen betegségnek nincs pontosan meghatározható kezdete, dátumozva csak a szakorvosi papír van, amin először szerepel diagnózisként, hogy primer progresszív sclerosis multiplex - 2020.12.03.  Ezért is tartottam fontosnak arról a bizonyos szivárgó úszómedencéről írni a legutóbbi esem / mesében, hogy átlátható legyen, hogy az agyrágó bogarak által végzett pusztítást egy bizonyos mértékig, kacagva palástolja a csodálatra méltó idegrendszerünk - nem véletlenül szerelmesedtem bele anno az egyetemen a neurológiába, bár bevallom, hogy a tudásom hasznosítását kissé máshogy terveztem... Utólag azért összerakja az ember a vele történtek puzzle darabkáit, és a diagnózis sok mindent megmagyaráz, ami addig csak a "wtf?!." kategóriába volt sorolható, de óvakodni kell tőle, hogy összeesküvés elméleteket gyártva, például olyan gyerekkori baleseteimet is ennek a rovására írjam, ahol szimplá...

Így advent idején adja magát a téma, hogy a várakozásról meséljen az ember lánya, bár szokásomhoz híven nem az ünnepváró, pátoszos értelmezéséről fogok, sokkal inkább az értelmetlen típusú, egy helyben toporgós, sehova nem vezető fajtáról. Megfigyeléseim szerint szinte mindig és szinte mindenki vár, jellemzően a tökéletes pillanatra, a tökéletes társra, a tökéletes alakra, és úgy összességében a tökéletes életre. Ez örök hibánk, mert teljesen felesleges, hiszen annyi öröm rejtőzik a tökéletlenségben is, és rengeteg lehetőséget elszalasztunk azidő alatt, amíg várjuk A valamit. Azt hiszem, hogy várakozni időnként szükségszerű, de nem szabad elhitetni magunkkal, hogy egyet jelent a vágyakozással. Valóban lehet várakozni is vágyakozás közben, de úgy szinte bizonyos, hogy ott ragadunk, ahol, hacsak nem történik meg az a mesében illő, szerencsés fordulat, hogy a szánkba repül a sült galamb. Statisztikailag ugyanis sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy elérjük a vágyainkat, ha megyünk utánuk é...

  Azt hiszem, az értékrendjét eredendően mindenki otthonról hozza, amit a későbbiekben finomít, csiszol, vagy akár gyökeresen megváltoztat az egyéb társas kapcsolataink során begyűjtött tapasztalatok és benyomások összessége, de az biztos, hogy mindenkinek van valamilyen prioritási sorrendje az értékelendő dolgokat illetően.  Nekem az az érték, hogy szerethetek és szeretve lehetek, hogy a szeretteimmel minőségi időt tölthetek, hogy másoknak segíthetek, de még az is, hogy a felhők felett lakva, élvezhetem a késő őszi, szikrázó napsütést. Egyértelmű, hogy az enyém nem arra a világra való, ahol lépten-nyomon azt sugallják, hogy az az érték, amit azok a bazári majomok, eladva a lelküket az ördögnek egy sminkkészletért/edzőcipőért/trópusi hajóútért, próbálnak lenyomni a torkunkon a médián keresztül. Viszont teljesen érthető, hogy a mai, még nehézség nélkül befolyásolható értékrenddel és életszemlélettel rendelkező fiatalság túlnyomó többsége miért feleli azt a "mi leszel, ha nagy l...

Ma van a koraszülöttek, azaz a várandósság betöltött 37. hete előtt megszülető babák világnapja. Egy gyermek vártnál korábbi érkezése meglehetősen felbolygatja a fogadásukra készülő családok életét, mert a sietségük nem hagy elég időt a születés előtt mindent elrendezni, berendezni, mindenre felkészülni és mindennel elkészülni.  Ahogy nincs elég ideje a babának sem mindenre felkészülnie és mindennel elkészülnie, úgy a szülőknek, a családoknak sincs, nem csak fizikális, hanem mentális síkon sem. A korababákkal koramamák és korapapák is születnek, és erről a tényről hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Amennyire az apró kis lény sincs még teljesen készen a méhen kívüli életre, úgy a családja sem az ő - előre eltervezett menetrendet felborító, hirtelen jött - fogadására.  Még a várt időben történő születés is egy krízishelyzet a résztvevőinek, hiszen mindent megváltoztat és semmi nem lesz többé olyan, mint azelőtt volt, mégis azt diktálja a modern világ társadalmi elvárása, hogy azon...

Nehéz a legutóbbi bejegyzésem után megállni, hogy ne a gyerekekkel kapcsolatos, szakmai kérdéseket feszegessem tovább, mert bőven volna mit, fogom is még, és látom, hogy igény is volna rá, - képzeljétek, néhány megosztásnak köszönhetően több, mint ezer ember elolvasta! - de nem szeretnék mindig arról írni. Annyi minden más is van, ami én vagyok, illetve bennem van. Azt tapasztalom, hogy az SM-mel kapcsolatban sokan felteszik ugyanazokat a kérdéseket, ezért arra gondoltam, ma ezek egyikéről mesélek, hogy amikor majd végre találkozunk, ne ennek a megválaszolásával teljen az időnk. Jellemzően felmerülő témakör, hogy hogyan és miért alakul ki a sclerosis multiplex.  Ó, ha azt tudnánk... Sokat segítene a gyógymód megtalálásában is, ha rájönnénk végre, mi okozza. Ez valószínűleg egy sokkal összetettebb dolog, mint hogy kimondható lenne, hogy ettől, vagy attól lesz valaki érintett. Feltételeznek genetikai és környezeti faktorokat is a hátterében, és szinte bizonyos, hogy több dolog együtt...

Régóta tervezem, hogy írni fogok erről a témáról, mert forralja a vérem, amit látok, tapasztalok, és valakinek ki kell mondania, hogy a király meztelen. Mivel nekem túl sok vesztenivalóm nincs, megteszem én. Igyekszem nagyon tömör lenni, függetlenül attól, hogy napokig tudnék levegővétel nélkül mesélni róla. Őrülten felgyorsult körülöttünk a világ és hatalmas harc megy az érdekérvényesítés és a véleményformálás terén. Oda jutottunk, hogy már lassan a tökéletes sem elég jó, mert csak a mesterségesen manipulált, valamilyen egészen kifordult értékrendnek megfelelő, agyonfilterezett és photoshoppolt utópisztikus vágyálmok napi rutinként és tényként való beállítása a "megfelelő", legalábbis ez ömlik ránk a média majdnem minden szegletéből. Sajnos ez az egész elérte a kisbabákat, az édesanyákat és a családokat is, ami rövid és hosszú távon is nagyon ártalmas, erre szeretném felhívni a figyelmet. Szakemberként küldetésemnek tekintem, hogy visszaadjam a hozzámfordulók önmagukba vetet...

  Réges-régen, vagy talán nem is olyan régen, de mindenképpen az óperenciás tengeren innen, viszont az üveghegyen túl, éldegélt egyszer Nevenincs hercegkirálykisasszony egy aprócska kastély toronyszobájának bedeszkázott ablakai mögött. Fiatal korában maga választotta otthonául a romos kastélyt, mert ott biztonságot és szeretetet meséltek neki, sőt a jövőben remélhető, káprázatos gazdagságot ígértek, miszerint majd egyszer lesz neki minden égi és földi java, amiről csak álmodhat magának egy hercegkirálykisasszony, és azt is mesélték, hogy odakint a csúnya, sötét világban rengeteg veszély leselkedik rá, de a kissé kopottas, szebb időket is látott, bedeszkázott ablakú toronyszobában nem eshet bántódása, mert vigyáznak rá és megóvják a gonosztól. Ő ezt mind elhitte és ott maradt a védelmet ígérő falak között, hiszen nem volt rá oka, hogy ne tegye. Nem ítélhet meg embert másik földi halandó, s nem is volna ildomos ebben az esetben sem, hiszen nincs senki, aki önként a ráleselkedő vadak ...

Nem a halálról szeretnék írni, bár így november eleje táján óhatatlanul többször gondolunk elhunyt szeretteinkre emlékezve arra is, hanem az elmúlásról, illetve arról, hogy minden elmúlik egyszer. Nagyon szeretem "A hercegnő, a gyűrű és a hindu bölcs" meséjét, miszerint egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, ami a szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja és a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt, amibe csupán egyetlen szót vésett: elmúlik. Azóta már a brit tudósok is kimutatták, hogy minden elmúlik, sőt én is megtapasztaltam, szóval elhihetitek, tényleg így van. Ez a tény sok esetben bizakodásra ad okot, legfőképp a pocsék napokon - bár ez kulisszatitok, de elárulom, hogy még a hercegkirálykisasszonyoknak is vannak néha rossz napjai, hát még nekem. Olyankor csak gubbasztok a kanapén, totál haszontalann...