Mese arról, amit nem lehet elmesélni - a zokni
Ma van a sclerosis multiplex világnapja. Jöhetnék most különböző statisztikákkal és ilyen-olyan definíciókkal, de inkább mesélni fogok, hogy ha csak egy villanásnyit, de megmutassak abból, milyen az élet egy ilyen hívatlan lakótárssal. Tegnap este lezuhanyoztam. Ez egy átlag földi halandó számára a napi rutin szerves része, fel se tűnik, sőt inkább feltölt és kikapcsol, ugye? Nekem fél napnyi tervezés, szervezés és ütemezés kérdése, hogy egy ilyen nagy volumenű projekt sikeres legyen. Ennek most épp az volt az ára, hogy le kellett mondanom a veteményes meglocsolásáról, mert tudtam, hogy a nap végére maradt minimális energiatartalékomból maximum az egyikre fogja futni, s én önző módon magamat választottam. Sikerült balesetmentesen végrehajtanom az évek alatt kialakított, maximálisan energiahatékony performanszomat. Nyitott ajtó, hideg víz, semmi wellness, pára, gőz és felesleges hacacáré. A csúcspont vitathatatlanul a kádból való kijutás bájosan kecses mozdulatsora, amit időnként át kel...