Mese a kavicsokról - amikkel dolgunk van
Kislányként rajongásig szerettem a szép kavicsokat. Nagyjából egy kőbánya negyedéves termelésátlagát hordtam haza, mire édesanyám megálljt parancsolt az addigra már több ablakpárkányt, dobozt és befőttesüveget csurig töltő gyűjtőszenvedélyemnek. Korszakalkotó ötletével egy délután leforgása alatt egyetlen, jól kezelhető műalkotásnyivá apadt a födémet addigra jelentősen megterhelő kollekcióm. Megkaptam a kiszuperált terráriumunk tetejét és némi gipszet mellé. A képlet egyszerű volt: ami arra az üveglapra ráfért, maradhatott. Kiválasztva a legkedvesebb és legemlékezetesebb köveket, kavicsokat és kagylókat, esztétikus kollázzsá rendeztem őket, a többitől pedig egy utolsó simogatás kíséretében érzékeny búcsút vettem. Valószínűleg elsősorban a sokakat zavarbaejtő memóriám az oka, de igazából valamennyire tisztán emlékszem, a kőképet pedig bármikor tudnám reprodukálni, holott inkább évtizedekben, semmint években mérhető, hogy mikor találkoztam vele legutóbb. Felnőtt fejjel tudatosan igyeksze...