Mese a csendről

Folyton annyi mindenről írnék, de mégsem jönnek a szavak. Pedig bőven van szemöldök felhúzásra, letaglózásra és/vagy bosszankodásra okot adó jelenség a környezetemben, de valahogy mostanában nem érzem magaménak a véleménynyilvánítás kényszerét.

Kilenc éve az volt a napom legnagyobb problémája, hogy ki jön velem plusz súly gyanánt parasailingezni Hawaii partjainál, mert egyedül nem ütöttem meg a minimum szintet. Ma pedig sikerült egy szűk háromnegyed óra alatt - úrilányokhoz egyáltalán nem méltó, válogatott szitkozódások közepette, de - teljesen egyedül összefognom a hajamat. Tudom, hogy csakis azért koronázta siker az akciómat, mert nem adtam fel, és emiatt roppant büszkének kellene lennem magamra, de helyette csak azon jár az eszem, hogy vajon van fogalmatok róla, milyen szerencsések vagytok, ha nektek ez a hétköznapi rutin észrevehetetlen része?!. Legyen!

Szeretettel: H.