SMS - Önnek egy új üzenete érkezett

Ma van a sclerosis multiplex világnapja. Bár nem sok ünnepelnivaló van rajta, de mégiscsak fontos a figyelemfelhívás szempontjából, hogy minden évben van egy nap, amikor sokan, sok fórumon, sokféleképpen beszélnek erről a betegségről, az előfordulási gyakoriságról, a tünetekről és a kilátásokról. Én ettől eltekintenék, mert bevallom őszintén, hogy már nagyon unom, és inkább egészen másról mesélnék ma nektek. Elsőre lehet, hogy furán hat, de arról szeretnék írni, hogy mire tanított meg és mit adott nekem a sclerosis multiplex. Mert minden éremnek két oldala van, egy krónikus betegséggel való együttélésnek is. Így amellett, hogy tagadhatatlanul elvett tőlem elég sok mindent, rengeteget kaptam is - és itt most nem a rokikártyára, a bőséges anyagi javakra és egyéb pofonokra gondolok, hanem a valóban pozitív dolgokra. Vitathatatlan tény, hogy rengeteget tanultam a szakmámról, az emberi test működésének a lenyűgőző összetettségéről és a neurológiáról. Minél inkább belemélyedek, annál kevésbé...

Az elmúlt időszakban lehetőségem volt több remek beszélgetésbe bekapcsolódni és ez mindig inspirál. Visszatérő motívumként megjelent a felnőttség témaköre.  Vajon mitől felnőtt a felnőtt? Honnan tudjuk hogy felnőtt valaki? Ránézésre megállapítható? A felnövés egy pillanat műve és van egy éles határ, amin túl már felnőttél és pont, vagy egy folyamat, és lehetünk egyre felnőttebbek? De akkor van valaki, aki a legfelnőttebb? Ha egészen prózai oldalról közelítem meg, akkor az a felnőtt, aki kellően magas? De akkor mi van az alacsonynövésűekkel? Például velem, aki a magasságomat alacsonyságként szoktam definiálni, és csak azért vagyok kibékülve a százhatvanhárom centiméterremmel, mert az legalább egy szép prímszám.  Vagy attól felnőtt valaki, hogy betölti a tizennyolcat? De akkor mi van az amerikaiakkal például, ahol huszonegy év a korhatár. Ők mind később érő típusok?  Amúgyis fura ez a felnőtt szó, mert nyelvtanilag elemezve végérvényesen determináltnak hat, de mégsincs egye...

Mi az, ami legalább annyira tévútra viszi az életünket, mint a legutóbb taglalt önzőség? Mi segít oly' sokaknak a látszólagos elégedettség és boldogság hamis illúziójába ringatni magukat? Mi az, ami felhigítja, kifakítja és eltorzítja az életet? A felületesség. Sajnos a mai, civilizált világban szinte minden erre ösztönöz. Elhitették velünk, hogy elrohan mellettünk a világ, ha nem húzunk nyúlcipőt. A nagy sietségben viszont nincs időnk rácsodálkozni például a járda repedései közt magának utat törő élet csodájára egy pitypang képében, pedig meggyőződésem, hogy az ehhez hasonló momentumok az igazán fontosak, ezektől lesz az élet Élet. De a hajsza miatt arra sincs kapacitás, hogy értő figyelemmel forduljunk egymás felé, netán elmélyedjünk egy-egy témában egyedül, vagy csapatostul, mert örökké rohanni kell, miközben a legkülönfélébb kihívások teljesítésével zsonglőrködünk. Ennek az egyik fő oka, hogy folyamatosan ömlik ránk mindenhonnan, de leginkább a digitális pórázainkból, a rengete...

  Szeretem a többértelmű szavakat. Remek lehetőséget adnak, hogy különböző nézőpontokból is megvizsgáljunk bizonyos dolgokat, így helyezve azokat egészen más megvilágításba.  A mai világ egyik legnagyobb mételyének az önzőséget tartom, mikoris a saját, önös érdekek és az egyéni előrejutás fontossága rendre megelőzi a közösségi szempontok figyelembevételét a legtöbb ember értékrendjében. Nekem ezt nem veszi be a gyomrom, sose vette. Anyukám már kiskoromban megmondta, hogy az a problémám, hogy túlfejlett az igazságérzetem. De ezzel kapcsolatban bennem már akkor is csak az a kérdés merült fel, hogy vajon lehet-e túlfejlett az igazságérzet?!.  Engem nagyon bánt, amikor a társadalmi együttélés írott és íratlan szabályaira fittyet hányó renitensek miatt szívja a fogát a többség, de jellemzően csendben tűr inkább, semmint konfrontálódjon az általában nagyobb hangú, de kisebbséggel. Néhány év társasházi lét után már nehezen vagyok meglephető, de azért az erdőben is vannak olyan s...