Mese az élet nagy kérdéséről - Vajon sose növünk fel?

Az elmúlt időszakban lehetőségem volt több remek beszélgetésbe bekapcsolódni és ez mindig inspirál. Visszatérő motívumként megjelent a felnőttség témaköre. 

Vajon mitől felnőtt a felnőtt? Honnan tudjuk hogy felnőtt valaki? Ránézésre megállapítható? A felnövés egy pillanat műve és van egy éles határ, amin túl már felnőttél és pont, vagy egy folyamat, és lehetünk egyre felnőttebbek? De akkor van valaki, aki a legfelnőttebb?

Ha egészen prózai oldalról közelítem meg, akkor az a felnőtt, aki kellően magas? De akkor mi van az alacsonynövésűekkel? Például velem, aki a magasságomat alacsonyságként szoktam definiálni, és csak azért vagyok kibékülve a százhatvanhárom centiméterremmel, mert az legalább egy szép prímszám. 

Vagy attól felnőtt valaki, hogy betölti a tizennyolcat? De akkor mi van az amerikaiakkal például, ahol huszonegy év a korhatár. Ők mind később érő típusok? 

Amúgyis fura ez a felnőtt szó, mert nyelvtanilag elemezve végérvényesen determináltnak hat, de mégsincs egyetlen ellentéte, ami a fel nem nőttséget egyértelműen leírná. Mindegyik másik nézőpontból mutatja be, milyen az, aki még nem felnőtt. Ráadásul ezek alapján lehet valaki ilyen értelemben felnőtt, olyanban meg nem. Mert lehet egy gyerek érett gondolkodású, ahogy egy friss nyugdíjas gyermeteg, sőt egy kapuzárási pánik miatt pályamódosító ügyvéd például zöldfülű mezőgazdász.

Lehet, hogy attól lesz valaki felnőtt, hogy gyermeke születik? De akkor a gyermektelenek sose nőnek fel és akinek van gyermeke, az mindenképpen felnő? Mind a két oldalról, több sebből vérzik ez az opció.

Vagy attól leszel felnőtt, hogy nem vagy többé unoka? Szerintem a nagyszülők elvesztése után is, lélekben örökké unokák maradunk. Legalábbis mi, a szerencsések, akiknek volt alkalmunk megtapasztalni a nagyszülői gondoskodást. De mi van azokkal, akiknek a születését sem érték meg a nagyszülei, ők eleve felnőttnek születtek?

Vagy az a felnőtt, aki dolgozik és a keresetéből képes fenntartani magát? Akkor a kisgyermeket nevelő édesanyák, vagy a rokkantnyugdíjas gyógytornászok elmúlnak felnőttnek lenni akkor is, ha korábban ebből a szempontból annak számítottak? 

Lehet, hogy a felnövés tényleg egy pillanat műve? Azé a pillanaté, amikor habozás nélkül nyúlsz bele puszta kézzel az eldugult lefolyóba, hogy kipiszkáld a bűnöst? Vagy azé, amikor a névnapodra virágcsokor helyett fűszernövényeket kérsz, hogy a veteményesedben cseperedő zöldségek mellé ültetve a megfelelő társat, mindannyian boldogok legyetek? Attól válunk felnőtté, hogy mások boldogságának a keresése fontosabbá válik, mint a sajátunké, vagy amikor mások boldoggá tétele boldogsággal tölt el?

Vagy ez az egész felnőttség csak egy kitalált szemfényvesztés bizonyos előjogok biztosítására a bizonyos szempontokból felnőttnek számító egyéneknek?

Lehet, hogy ez az egész felnőttség kérdés nem is fontos, mert csak az út számít, amit bejársz? Hol célirányosan, hol vargabetűkkel, de mindig haladsz valamerre, amerre a szíved, vagy épp az eszed húz? Vagy mégiscsak fontos, de leginkább abból az aspektusból, hogy elgondolkozol-e rajta és megpróbálod-e jobban csinálni, mint legutóbb?

Szerinted mitől, mikor nőtt fel az, aki felnőtt?

Szeretettel: H.