Mese a kilátásokról - Mennyit ér egy élet?

 

Szeretem a többértelmű szavakat. Remek lehetőséget adnak, hogy különböző nézőpontokból is megvizsgáljunk bizonyos dolgokat, így helyezve azokat egészen más megvilágításba. 

A mai világ egyik legnagyobb mételyének az önzőséget tartom, mikoris a saját, önös érdekek és az egyéni előrejutás fontossága rendre megelőzi a közösségi szempontok figyelembevételét a legtöbb ember értékrendjében. Nekem ezt nem veszi be a gyomrom, sose vette. Anyukám már kiskoromban megmondta, hogy az a problémám, hogy túlfejlett az igazságérzetem. De ezzel kapcsolatban bennem már akkor is csak az a kérdés merült fel, hogy vajon lehet-e túlfejlett az igazságérzet?!. 

Engem nagyon bánt, amikor a társadalmi együttélés írott és íratlan szabályaira fittyet hányó renitensek miatt szívja a fogát a többség, de jellemzően csendben tűr inkább, semmint konfrontálódjon az általában nagyobb hangú, de kisebbséggel. Néhány év társasházi lét után már nehezen vagyok meglephető, de azért az erdőben is vannak olyan szomszédok, akiknek csak vasárnap működik a flexük, vagy a fűnyírójuk, bár szerencsére legalább nincs közös falunk. 

A másik hasonló vesszőparipám a különféle szolgáltatások igénybevételekor megjelenő kettős árazás, miszerint ha - a mai vállalkozói világ javarészében már szinte felháborító módon - igényt tartasz számlára, akkor hirtelen jelentősen megugrik a munkadíj. Miért nem magától értetődő, hogy - főleg magánszemélynek - adott árajánlat esetén bruttó díjakat tüntetünk fel? Miért nem természetes mindenről számlát, de legalább nyugtát adni? Miért nem alap, hogy mindenki befizeti a nagy közös kalapba az arányosan ráeső részt? Miért akar szinte mindig és majdnem mindenki ügyeskedni, és megoldani "okosba", amit csak nem szégyell? Lopni, csalni, hazudni okos dolog?!. Akkor én buta vagyok, de engem ezek a dolgok nagyon bántanak. Mivé lesz így az emberiség? Hova vezet mindez? Szép kilátások, mondhatom.

Szeretnék egy idealizált világban élni, ahol a tisztesség természetes és a becsületesség nem érdem, hanem magától értetődő tény. Hiszem, hogy ott sokkal kevesebb nehézség, szomorúság és stressz adódna bennünk és körülöttünk.

Csak azért nem adtam még végérvényesen fel a javíthatatlan optimizmusomat, mert néha felcsillan a remény. Például, amikor sikerül találni egy ácsot, aki nem ijed meg a számlázástól, maga javasolja a szerződéskötést, ért is a szakmájához és ráadásul épít is az egyre kevésbé nyikorgó kacsalábakon forgó, vidéki, hegyekre néző palotához egy pont olyan teraszt Vityillóka hercegkirálykisasszonynak, amilyenről álmodott. Jó, azért ennyire nem volt mesébe illő a történet, de végülis tényleg egy gyönyörű és kényelmes teraszról élvezhetem a csodálatos kilátást a hegyekre. És itt fent ez az, ami számít. Távol a világ zajától és szennyétől kisimul a lélek és megváltoznak a dimenziók. Sok szempontból hiányzik a régi életem, de ennek az újnak is vannak egészen kedvelhető aspektusai. Például a nyugalom, a béke és az összhang, amit a körülöttünk levő természettel igyekszünk kialakítani. Bevallom, élvezem, hogy nem kell az ideges, siető, egymást taposó emberek között lennem odalent.

De közben meg azon aggódom friss nyugdíjasként, hogy nem fér bele a havi apanázsomba, hogy minden kedves olvasómat meghívjam egy Bambira a teraszunkra, pedig de jó volna titeket látni! Megjött ugyanis a végzés, sőt már a zsebemben az első nyugdíjam - ami nem nyugdíj, hanem rokkantsági ellátás, de a kincstári papírra mégis nyugdíj van írva, ami annyira összezavart és identitásválságba sodort, hogy úgy döntöttem, inkább továbbra is főállású nyaraló maradok. 

És, hogy mennyit ér egy élet? Egy átlagos hónappal számolva a 90 forintot sem éri el az órabérem. De ha csak egy hagyományos, teljes állásként tekintek rá, akkor is épphogy karcolja a 400 forintot. Többek között ebből is azt a következtetést szűrtem le, hogy nem éri meg SM-esnek lenni. Azt hiszem, inkább felmondok.

Szeretettel: H.