Mese a mélységekről - ahol az igazi kincsek rejtőznek

Mi az, ami legalább annyira tévútra viszi az életünket, mint a legutóbb taglalt önzőség? Mi segít oly' sokaknak a látszólagos elégedettség és boldogság hamis illúziójába ringatni magukat? Mi az, ami felhigítja, kifakítja és eltorzítja az életet?

A felületesség. Sajnos a mai, civilizált világban szinte minden erre ösztönöz. Elhitették velünk, hogy elrohan mellettünk a világ, ha nem húzunk nyúlcipőt. A nagy sietségben viszont nincs időnk rácsodálkozni például a járda repedései közt magának utat törő élet csodájára egy pitypang képében, pedig meggyőződésem, hogy az ehhez hasonló momentumok az igazán fontosak, ezektől lesz az élet Élet. De a hajsza miatt arra sincs kapacitás, hogy értő figyelemmel forduljunk egymás felé, netán elmélyedjünk egy-egy témában egyedül, vagy csapatostul, mert örökké rohanni kell, miközben a legkülönfélébb kihívások teljesítésével zsonglőrködünk.

Ennek az egyik fő oka, hogy folyamatosan ömlik ránk mindenhonnan, de leginkább a digitális pórázainkból, a rengeteg információ, amik közül már azt is rengeteg idő kiszűrni, hogy mi az, ami számunkra fontos és érdekes. Az információrobbanás megszülte a túlélési felületesség stratégiáját: aki a társadalom látszólagos elvárásainak megfelelően, a fősodorban akar úszni és nem akar megfulladni, az kénytelen a felszínen evickélni a ráerőszakolt mentőmellényben, pedig a korallzátonyok mesebeli világa a színes halakkal, a buja növényzettel és a kagylókban megbúvó igazgyöngyökkel, a felszín alatt van, a mélyben. De aki nem bukik alá és fedezi fel a mélység csodáit, hanem odafent kapálózik, hogy meg tudjon felelni az abnormális normáknak, az lemarad az igazi boldogságot rejtő csodákról. Mert a csodákhoz idő kell, és a mai világban sokan azt gondolják, hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy alámerülve kiszálljanak a mókuskerékből. Lehet, hogy azért, mert félnek, hogy mit fognak odafent találni, amikor újra felbukkannak és aggódnak, hogy le- és kimaradnak a felszínen fontosnak tűnő dolgokról?!. Holott lehet, hogyha egyszer megengedi magának az ember, hogy felfedezze a mélység titkait, akkor már nem is vágyik többé vissza a felületes világba és más válik majd fontossá. Azt mondta Vámos Robi, hogy "minél boldogabbak szeretnénk lenni, annál apróbb dolgok kellenek hozzá", és én maximálisan egyetértek vele.

De az egyéni boldogság meg (nem) találása mellett a többi játékosra is kihatással van a felületességünk az életnek nevezett társasjátékban, például sok esetben tiszteletlenséget is hoz magával. Bár általában ez fel sem tűnik az elkövetőknek, mert már arra sincs idő, sem szenzor, hogy észrevegyék mások jelzéseit, sőt akár a jelenlétét sem. Mintha a legtöbb ember operációs rendszeréből kimaradtak volna olyan, az optimális működéshez elengedhetetlen bővítmények, mint például a "mások is vannak rajtam kívül a világon" és "valóban figyelek rád". Nem hivatalos statisztikáim szerint a felületes világban tíz kérdésünkből átlagosan háromra kapunk választ, amik közül egy sablonos-elterelős, egy félretájékoztat és egyetlenegy valid, a maradék hetet pedig vagy figyelmen kívül hagyják, vagy meg sem hallják. Hasonló mintát vélhetünk felfedezni a visszájára fordított helyzet esetében is. Tapasztalataim szerint a felénk irányuló kérdésekre adott válaszaink túlnyomó többsége pusztába kiáltott szó, mert voltaképpen nem érdekli a kérdezőt, akinek csak a kérdés feltevése szerepelt a feladatai között, és már tovább is rohant, hogy kipipálhassa a soronkövetkező pontot a végeláthatatlan listájáról. A felületesség miatt mások idejét pazarolják azok, akik átsiklanak a feléjük közvetített kérdések és válaszok felett, de ez egyáltalán nem zavaró számukra, hiszen nincs idejük rá, hogy ezt észrevegyék. Ráadásul utólag sokszor kiderül, hogy mégiscsak jó lett volna figyelni, de egy felületes világban a "lett volnákkal" sincs idő foglalkozni ugyebár. És így ragad bele az emberiség az egyébként rossz rendszer tökéletességét elhitető ördögi kör negatív spiráljába, ami egy erős fogalomzavar, de alaposan átgondolva érthető.

Én ebbe a világba nem szeretnék betagozódni, úgy érzem, genetikailag képtelen vagyok rá. Igyekszem odafigyelni arra, aki igényt tart rá, választ várok a kérdéseimre és a tőlem telhető legalaposabb választ adom a nekem feltett kérdésekre. Arra is ügyelek, hogy a mondandómnak lehetőleg mindig legyen eleje, közepe és vége is, sőt mi több, az én szűrőm szerint értékes mondanivalója. Bár mindez fennakad a felületes világ rostáján, engem cseppet sem zavar, mert az ottani elvárásoknak nem tudok és nem is akarok megfelelni. Inkább megyek és énekelek a frissen kiültetett palántáimnak.

Szeretettel: H