esem / mese - #WorldMSDay

Ma van a sclerosis multiplex világnapja. Bár nem sok ünnepelnivaló van rajta, de mégiscsak fontos a figyelemfelhívás szempontjából, hogy minden évben van egy nap, amikor sokan, sok fórumon, sokféleképpen beszélnek erről a betegségről, az előfordulási gyakoriságról, a tünetekről és a kilátásokról. Én ettől eltekintenék, mert bevallom őszintén, hogy már nagyon unom, és inkább egészen másról mesélnék ma nektek.

Elsőre lehet, hogy furán hat, de arról szeretnék írni, hogy mire tanított meg és mit adott nekem a sclerosis multiplex. Mert minden éremnek két oldala van, egy krónikus betegséggel való együttélésnek is. Így amellett, hogy tagadhatatlanul elvett tőlem elég sok mindent, rengeteget kaptam is - és itt most nem a rokikártyára, a bőséges anyagi javakra és egyéb pofonokra gondolok, hanem a valóban pozitív dolgokra.

Vitathatatlan tény, hogy rengeteget tanultam a szakmámról, az emberi test működésének a lenyűgőző összetettségéről és a neurológiáról. Minél inkább belemélyedek, annál kevésbé hiszem, hogy valaha meg fogom érteni az idegrendszert, bár néha meg a Napnál is világosabb a mit-miért-hogyan triumvirátusa. Szóval az ellentmondások folyamatos feloldására is edz így a lét.

Izgalmas tapasztalat az például, hogy bár papíron beteg vagyok, nem érzem magam annak - olyannyira, hogy múltkor egy formanyomtatványon üresen hagytam a "van-e valamilyen betegsége?" mezőt, hiszen nem voltam náthás, sem lázas és nem is köhögtem... A folyamatos és hosszantartó túlélő-üzemmód egy idő után teljesen átlagossá válik, az lesz az új normális, ami korábban elképzelhetetlen küzdelem volt. Ha ebben élsz, és élni akarsz, sőt lehetőleg megélni is, nem csak túl, akkor alkalmazkodsz. A kéretlen lakótársammal való összecsiszolódás megtanította, hogy az emberi tűrőképesség szinte határtalan, de legalábbis jóval odébb van a határa, mint a komfortzónán belül éldegélve azt gondolnánk. Ez a tapasztalat és a tudat, hogy így van, megerősít és egy pozitív, öngerjesztő folyamattá nőheti ki magát, ha ügyesen keverjük a lapokat és mázlink is van. Így nekem például erőt ad, hogy nap, mint nap felkeljek és kigyúrjam magamból a lehető legjobb énemet, csak azért is.

Az SM megmutatta, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt válhat bármi, ami korábban rutinszerű volt, lehetetlenné, de ezzel párhuzamosan egyre inkább erősödik bennem az az érzés is, hogy semmi sem lehetetlen. Kreativitásra késztet és kitartásra ösztönöz, amik a makacs jellememmel kiegészülve csodákra lehetnek képesek, ha valamit igazán szeretnék. És akad a bakancslistámon néhány pont, amiről nem mondok le olyan könnyen holmi SM miatt...

Ettől a betegségtől időt is kaptam, hogy kikerülve a korábban normálisnak számító mókuskerékből, amiben az életem után rohantam, rátaláljak az igazán fontos dolgokra, amikről kiderültek, hogy voltaképpen nem is dolgok. És most iderittyenthetnék valami Oravecz-Coelho-i rózsaszín ködös életigazságot a szeretetről és a boldogságmorzsákról, amitől azonnali és globális megvilágosodást várnék, ám nem teszem, mert az elmúlt két és fél év türelemre és megértésre is tanított. Magammal és másokkal szemben is. Azt hiszem, mára elfogadtam, hogy mindenkinek megvan a saját útja és mindig, mindenki pont ott van, ahol éppen lennie kell. De magammal szemben ez életem legkomolyabb kihívása. A perfekcionista, maximalista énem nehezen engedélyez magamnak tökéletlenségeket, de mostanra - ha meg nem is szerettem, talán - elfogadtam a létezésüket.

És végül, de nem utolsó sorban a humorérzéket is fejleszti egy ilyen kalamajka. Mert muszáj vagy megtanulni nevetni magadon és az esetlenségeden, ha máson éppen nem lehet. Az illusztrációnak szánt képen például könnyesre röhögtem magam, mert teljesen igaz a maga abszurditásában is. Én sínen vagyok! És Te?

Szeretettel: H.