Mese a várakozásról - Tündértánc és Sátántangó


Így advent idején adja magát a téma, hogy a várakozásról meséljen az ember lánya, bár szokásomhoz híven nem az ünnepváró, pátoszos értelmezéséről fogok, sokkal inkább az értelmetlen típusú, egy helyben toporgós, sehova nem vezető fajtáról.

Megfigyeléseim szerint szinte mindig és szinte mindenki vár, jellemzően a tökéletes pillanatra, a tökéletes társra, a tökéletes alakra, és úgy összességében a tökéletes életre. Ez örök hibánk, mert teljesen felesleges, hiszen annyi öröm rejtőzik a tökéletlenségben is, és rengeteg lehetőséget elszalasztunk azidő alatt, amíg várjuk A valamit. Azt hiszem, hogy várakozni időnként szükségszerű, de nem szabad elhitetni magunkkal, hogy egyet jelent a vágyakozással. Valóban lehet várakozni is vágyakozás közben, de úgy szinte bizonyos, hogy ott ragadunk, ahol, hacsak nem történik meg az a mesében illő, szerencsés fordulat, hogy a szánkba repül a sült galamb. Statisztikailag ugyanis sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy elérjük a vágyainkat, ha megyünk utánuk és teszünk értük, bár ez rejt magában buktatókat és bonyodalmakat, de a várakozás is, mert ha örökké csak várunk, akkor lemaradunk az életről, merthogy az út, amit a vágyainkat követve bejárunk, maga az élet.

A nagy bölcsek rég megmondták, hogy éljünk úgy, hogy ne kelljen semmit megbánnunk, de mindahányan tudjuk a szívünk legmélyén, hogy ezt azért elég nehéz megvalósítani, mert például a várakozásra elfecsérelt időt, utólag lehetne bánni, bár nem érdemes.

Nevenincs hercegkirálykisasszony is lemaradt sok varázslatos lehetőségről mialatt a toronyszoba bedeszkázott ablakai mögött élte az életnek hitt életét, s talán pont a vágyakozás lett benne olyannyira erős, hogy be merje csukni a háta mögött a régi kastély ajtaját és elinduljon megkeresni az igazi boldogságot. Hosszú és mozgalmas útja során számtalan izgalmasabbnál izgalmasabb kalandban volt része, de mindvégig volt egy biztos pont az útvesztőben, a vasárnap esti tábortűz, ahol összegyűltek a boldogságot keresők. A tüzet körbeülve lehetőségük volt megosztani egymással az elmúlt hetük tanulságait, örömeit, bánatait, mielőtt továbbindultak a néha már örökre elveszettnek tűnő boldogság nyomába, ki-ki a maga útján. Ezeken az estéken legtöbbször hangos hahotázástól zengett a környék, mert a maroknyi csapat hamar megtanulta, hogy ha máson éppen nem lehet, akkor önnönmaguk botladozásain kell nevetni a búslakodás helyett, mert akkor a bocskor is könnyebbé válik az ember lábán, s jobban bírja a végeláthatatlan menetelést a sűrű erdő labirintusában, ha jókedvvel teszi.

Egy ilyen tábortűz alkalmával nyert megállapítást, hogy tulajdonképpen semmit nem kell bánni, az elfecséreltnek tűnő időt sem, egyrészt, mert attól nem kapja vissza, másrészt, mert minden mindig akkor történt Nevenincs hercegkirálykisasszonnyal, amikor annak a helye és az ideje volt, és minden egyes lépésére szükség volt ahhoz, hogy az legyen, aki. Vityillóka hercegkirálykisasszony. Mióta egy életre megtanulta a leckét, azóta csak egyetlen dolgot vár, azt se tétlenül, a már ritkábban, de időnként még fellobbanó, vasárnap esti tábortüzet, ahol összegyűlnek mindahányan, kik már meglelték, s azok is, akik még keresik a boldogságot, mielőtt útnak indulnak új kalandokra, ismeretlen tájakra.


Szeretettel: H.

Megjegyzések

A legtöbbször elmesélt

esem / mese - jackpot és royal flush

Mese arról, ami a szemnek láthatatlan - 'behind the scenes'

Kedveseim!