Mese egy másik világról - avagy prelúdium és fuga

 

Réges-régen, vagy talán nem is olyan régen, de mindenképpen az óperenciás tengeren innen, viszont az üveghegyen túl, éldegélt egyszer Nevenincs hercegkirálykisasszony egy aprócska kastély toronyszobájának bedeszkázott ablakai mögött. Fiatal korában maga választotta otthonául a romos kastélyt, mert ott biztonságot és szeretetet meséltek neki, sőt a jövőben remélhető, káprázatos gazdagságot ígértek, miszerint majd egyszer lesz neki minden égi és földi java, amiről csak álmodhat magának egy hercegkirálykisasszony, és azt is mesélték, hogy odakint a csúnya, sötét világban rengeteg veszély leselkedik rá, de a kissé kopottas, szebb időket is látott, bedeszkázott ablakú toronyszobában nem eshet bántódása, mert vigyáznak rá és megóvják a gonosztól. Ő ezt mind elhitte és ott maradt a védelmet ígérő falak között, hiszen nem volt rá oka, hogy ne tegye. Nem ítélhet meg embert másik földi halandó, s nem is volna ildomos ebben az esetben sem, hiszen nincs senki, aki önként a ráleselkedő vadak és szörnyek elé vetné magát, ha egyszer végre talált egy biztonságos zugot a Föld kerekén. 

Itt élt hát Nevenincs hercegkirálykisasszony sok-sok évig békességben az öreg király oldalán, boldogságot és szerelmet álmodva maguk köré. A toronyszoba csinosítgatásával, ének- és muzsikaszóval, valamint a legkülönfélébb tudományok mélyreható tanulmányozásával múlatta az időt, így teltek el ifjúságának évei. Hitte, hogy a lehető legjobb helyen van, illetve nagyon szerette volna szívből hinni, de idővel egyre többször merült fel benne a kétely, hogy valóban ott van-e igazán otthon, mert minden igyekezete ellenére elhalkult a korábban oly' sok élményt és örömet adó zene, beszürkültek a nappalok és sötétebbek lettek az éjszakák. Az ígéretek és a királlyal közösen megálmodott célok megvalósulása rendre egyre távolabbi és távolabbi jövőben volt csak remélhető. Nehéz lett a világ és fullasztó a levegő, ám a hercegkirálykisasszony kitartott, hiszen megesküdött rá, de jó ideje már magának is csak hazudta a boldogságot, viszont azt annyira ügyesen tette, hogy néha el is hitte, s olyankor rettenetesen elszégyellte magát gyarlósága és kétkedése miatt.

Az évek múlásával egyre sűrűbben gyűltek komor fellegek a kastély fölé, s jöttek velük nagy viharok, akkorák, hogy megtépázták a deszkákat, amikkel az ablakok voltak befedve. A hercegkirálykisasszony alkalmasint ki-kilesett a megnyíló réseken, s látta a fényes Napot, a szálló madarakat és a boldog embereket, de az ismeretlen kinti világtól való félelmében inkább mihamarabb kijavította a hibákat az ablaktáblákon, nehogy bejussanak a mesékből ismert rémségek és baja essék. Így ment ez újra és újra, hosszú éveken keresztül, és bár minden egyes kukucskálás után egyre kíváncsibb lett, nem mert kockáztatni, inkább a régi, jól bevált rend szerint visszazárkózott a toronyszobájába, mígnem egyszer csoda történt. 

Borongós őszi nap volt, pont mint a mai, amikor Nevenincs hercegkirálykisasszony egyszercsak egy álomszép dallamot hallott meg odakintről, az csábította az ablakhoz. Érdeklődéssel vegyülő félelemmel telve ment egyre közelebb és közelebb, mígnem az arca egészen hozzáért az üveghez, mert olyan éteriek voltak azok a hangok, hogy képtelenség volt ellenállni nekik. Az ablakot eltakaró, őt a külvilágtól megvédeni hivatott deszkák közötti résen óvatosan kinézve, sok kedvesnek tűnő, vidám embert látott mulatni és énekelni odalent, fentről nézve számára elképzelhetetlenül boldognak tűntek és igazán élőknek. Ott volt a többiekkel a csillagszemű juhász is, aki észrevette a deszkák mögül leselkedő hercegkirálykisasszonyt, amikor valamilyen ismeretlen ok folytán felnézett a magasba. Sosem fog kiderülni, hogy pontosan miként és hogyan, a miértje pedig végképp nem, ezért is erős a gyanúm, hogy varázslat volt, de egyszeriben fontossá váltak egymásnak, Nevenincs hercegkirálykisasszony és a csillagszemű juhász. A hercegkirálykisasszony életében először úgy érezte, hogy számít, hogy igazán számít a léte valakinek, és érezte azoknak a pillangóknak az apró szárnycsapásait is ott, gyomortájékon, amikről korábban csak a mesékben olvasott. Több se kellett a juhászlegénynek, mert bár fogalma sem volt róla, hogy pontosan mit is csinál, de felmászott a kastély tornyára, óvatos határozottsággal lebontotta a deszkákat az ablakokról és megmutatta a sápadt bőrű hercegkirálykisasszonynak, hogy odakint szikrázóan süt a Nap, csicseregnek a madarak és csodálatos a világ. Megmutatta azt is, hogy az itt-ott, elvétve, de valóban létező mesebeli rémségek és szörnyetegek mellett számos örömteli és izgalmas kaland is várja őt a kastélyon kívül, sőt talán idővel majd az igazi boldogság is, ha nem lesz rest megkeresni azt. De ehhez csakis önmagáért, egyedül kell maga mögött hagynia az addig neki otthont adó kastélyt, ami nagyon kockázatos vállalkozás. Rettegett is a hercegkirálykisasszony, hogy ezzel a lépésével porig rombolja a sok-sok évig tákolt kastélyt, amibe fél életnyi energiát és munkát fektetett, és így visszafordíthatatlan károkat okoz a benne élőknek. Minden bátorságát össze kellett szednie, hogy oda merjen állni az öreg király elé, de megtette, mert a csillagszemű juhásznak hála, először az életében, végre elhitte, hogy a saját boldogsága legalább annyira fontos, mint másé. Megköszönve az együtt töltött éveket, elbúcsúzott hát az öreg királytól és a kis kopott tarisznyájába csak a legszükségesebbeket pakolva, kilépett a kastély toronyszobájának bedeszkázott ablakai mögül a nagyvilágba. Csendben becsukta maga mögött az ajtót és a csillagszemű juhász távolból vigyázó szemeinek bizonytalan biztonságában, egyedül indult el felfedezni a számára addig ismeretlen vidéket, avval a hittel, hogy valahol várja őt az igazi boldogság, és ha elég kitartóan keresi, rá fog találni. Hogy rátalált-e a boldogság az új otthonát és új életét kereső Vityillóka hercegkirálykisasszonyra, s ha igen, milyen kalandos úton? Az már egy másik mese.

Fele igaz, fele álom, ha elhiszed, azt sem bánom.

Szeretettel: H.