Mese az elmúlásról

Nem a halálról szeretnék írni, bár így november eleje táján óhatatlanul többször gondolunk elhunyt szeretteinkre emlékezve arra is, hanem az elmúlásról, illetve arról, hogy minden elmúlik egyszer.

Nagyon szeretem "A hercegnő, a gyűrű és a hindu bölcs" meséjét, miszerint egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, ami a szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja és a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt, amibe csupán egyetlen szót vésett: elmúlik.

Azóta már a brit tudósok is kimutatták, hogy minden elmúlik, sőt én is megtapasztaltam, szóval elhihetitek, tényleg így van. Ez a tény sok esetben bizakodásra ad okot, legfőképp a pocsék napokon - bár ez kulisszatitok, de elárulom, hogy még a hercegkirálykisasszonyoknak is vannak néha rossz napjai, hát még nekem. Olyankor csak gubbasztok a kanapén, totál haszontalannak érezve magam, mesés kanál-gazdagságról álmodozom, mert ugyan a lelkem nagyon sok mindent szeretne csinálni, a testem - illetve az idegrendszerem - bojkottálja a megvalósítást, és bár szeretném hinni, hogy én vagyok a főnök, de egy ideje rá kellett jönnöm, hogy nagyon nem. Ilyen helyzetekben általában kezdetnek összevitatkozok az akadékoskodó virgácsaimmal, majd kilátásba helyezek mindenféle retorziókat a gáncsoskodásuk miatt, később jutalmakat az esetleges közreműködésük esetére, ha volnának kedvesek közelebb vinni a céljaimhoz - mindhiába, aztán bevetem a könyörgést és a szerintem egyébként roppant meggyőző lógófülűszomorúszeműkisnyuszi performanszomat, amit más körülmények között jellemzően siker koronáz, ha valamit el szeretnék érni, de ilyen esetekben a helyzet szürreális volt miatt - hiszen a saját testemmel pörölök - előbb-utóbb röhögésbe fullad és átmeneti időre megadom magam és nekiállok (pontosabban nekifekszem) kanalakat gyűjteni. Megvárom, hogy elmúljon ez az állapot és újra legyen valamilyen, legalább viszonylagosan használható kapcsolat az agyam és a testem között. És képzeljétek, eddig mindig így volt, hogy elmúlt és utána jött egy új nap, új lehetőségekkel és új meglepetésekkel. Szóval megéri kivárni, mert bár így egy-egy nap elsüllyed az értelmetlen létezés tengerében, de a többin azért állítólag egész hasznos portéka tudok lenni.

Ezért is jutottam arra, hogy felesleges sajnálkozni meg bánkódni az élet igazságtalanságain és azon belül is a helyzetemen, mert az nem vezet sehova. Ülhetnék egy sötét sarokban és pityereghetnék egész hátralevő életemben azon, hogy mennyire kibabrált velem a sors, de attól még pont ugyanez lenne, ami van, plusz még szomorú is lennék, márpedig anélkül is van bőven elég nehezék a batyumban... 

"Ezt a biciklit loptuk, ezt kell tekerni", tartja a megboldogult egyetemi éveim túlélését segítő, de örökbecsű életbölcselet. Ennek szellemében mi úgy döntöttünk, hogy ha ezt dobta a gép, akkor ebből hozzuk ki a legtöbbet és így leszünk boldogok, csakazértis, mert minden elmúlik egyszer, a jó és a rossz dolgok is, de ha nem adunk lehetőséget magunknak, hogy észrevegyük a körülöttünk és bennünk levő boldogságmorzsákat, akkor mi értelme van a létnek?

Esténként szánunk rá időt, hogy számba vegyük, milyen örömteli, jó dolgok történtek velünk, és ha addig esetleg nem tűnt volna föl, legkésőbb akkor minden nap rájövünk, hogy nekünk milyen boldog életünk van.

Bár Vityillóka hercegkirálykisasszony általában erre már a Bodega hercegkirályfi által gondosan odakészített, reggeli kávéja felett elmerengve ráébred, amikor álmos szemeivel kinéz a vidéki, hegyekre néző, kacsalábon forgó palotájuk ablakán.

Szeretettel: H.