Mese a sebekről – amiket örökké a szívünkben hordunk

 

Többoldalú érintettségem évek óta arra késztet, hogy én is beálljak a sorba október tizenötödikén és írjak néhány gondolatot a perinatális gyász világnapján azokra kisbabákra emlékezve, akiket a várandósság alatt, a születés körüli időkben vagy az első életévük során veszítettünk el.

Én is jól ismerem azt a fájdalmat, amikor a torkodon át tépik ki a szívedet és elképzelésed sincs róla, hogy hogyan és egyáltalán miért lesz holnap, hiszen minden értelmét veszíti abban a minutumban, hogy szembesülsz a megváltoztathatatlannal – nincsen többé, aki volt.

Bár neked megállni tűnik, de a Föld forog tovább és a Nap könyörtelenül újra felkel - előbb-utóbb Te is fel fogsz, mert muszáj. Eleinte elképzelhetetlen és hallani sem akarsz róla, de az idő tényleg sokat segít majd. "Gyógyír", mondják, de a seb örökké megmarad.

Az enyém, pontosabban a mienk, már több, mint öt éves, de még kiserken belőle a vér, ha nagyon megkapargatják. Viszont ma eljött a pillanat, hogy először érzem igazán őszintén azt, hogy a „perinatális gyász” helyett a „vendégbabák” világnapja elnevezés sokkal találóbb. Mert nem a fájdalmunkra és a soha el nem múló hiányukra kell emlékeztetni magunkat, sokkal inkább az átsuhanó lelkek - ha csak villanásnyi, de – létére. Hogy voltak nekünk, hogy mennyi mindent kaptunk és tanultunk tőlük és általuk. Semmi másra nincs értelme.

„A vendégszeretetről el ne felejtkezzetek, mert ez által némelyek, tudtokon kívül, angyalokat vendégeltek meg.” (Zsidók 13:2)

Szeretettel: H.

A meséhez választott illusztráció forrása: https://www.instagram.com/apro.szarnyak/