Mese a chilis babról – űrutazás

 

Kiskoromban úgy képzeltem, hogy az űrben van a mennyország és hogy ha valaki egyszer oda felmegy, többé nem fog visszajönni. Talán emiatt is tölt el ilyen gyermekien őszinte csodálattal, hogy ott tart a tudomány, hogy képesek vagyunk embereket biztonságban visszahozni az űrből – mert nem kilőni kunszt őket oda, bár azért az se semmi… Ámulattal követtem az elmúlt hetek történéseit, hiszen hála a technika fejlettségének, lényegében élő egyenesben lehetett követni az Ax-4 misszióját. Micsoda szervezettség! Igazi csapatmunka, tudásmegosztás, összpontosítás és alázat. A fantasztikus tudományos fejlődési lehetőségen túl, amit az elvégzett kísérletek rejtenek magukban, az előbbiekből is volna mit eltanulnunk mindannyiónknak egy szebb jövő érdekében. Bár fél szemmel az eget kémleltem az elmúlt hetekben, közben azért az élet idelent a Földön is ment tovább. Az csak néha, egy-egy kósza pillanatra állt meg forogni.

Szervezettségben még nem tartok ott, mint a NASA – bár ezt lehet, hogy néhányan cáfolnák. De például az örök „mit főzzek?” dilemmát megelőzendő is igyekszem előre tervezni. Már legalább egy hete felvettem az aktuális ebédmenüre a chilis babot. Ma került rá sor. Abban a minutumban szereztem róla tudomást, hogy ez a legújabb nemzeti űrhajós büszkeségünk kedvenc eledele, amikor megfogtam a fakanalat. Fél szemmel a visszatérés pillanatait követve készült a mai ebéd, amit ezentúl csak Kapu Tibor kedvencének hívok majd. Bodega hercegkirályfi szerint sajnálhatja Tibi, hogy nem a kertünkben landoltak.

Óriási megkönnyebbülés volt még számomra is, amikor épségben földet – illetve ebben a speciális esetben Földet – ért. De csak a fél szemem volt az eseményeken. A másikat a serpenyőn kellett tartanom. A szívem és a lelkem pedig teljes egészében egy fiatalkori barátot kísért az utolsó földi útján és az ő szeretteit ölelte. Mert az élet igazságtalan és időről időre történnek olyan dolgok, amiknek egyáltalán nem úgy kellett volna lennie, és szinte egészen biztosan nincsen semmi értelme. Pont ilyen ez is. Sok közös emléket őrzök a szívemben, fellépésektől kezdve, bulizásokon át a szárnyait bontogató édesapa büszke tekintetéig és a mindig kedves mosolyát. Nem feltétlenül akartam róla írni itt, de a tény, hogy bár nagyon régen volt már, de az egyik utolsó közös étkünk vele is chilis bab volt, erre késztetett.

Az űrből szerencsére vissza tudjuk hozni az embereket, de a mennyországba egyirányú az út. De hiszem, hogy valahol lennie kell, és az is biztos, hogy ezentúl hangosabban szólnak majd az égi harsonák.

Üdv a Földön, Kapu Tibor!

Békés utat, pozso!

Szeretettel: H.