Szerel/mese - szerelmünk lapjai

 

Nyolc évvel ezelőtt, iyentájt Vityillóka hercegkirálykisasszony magányosan kóborolt a nagyvilágban és esze ágában sem volt senkihez még egyszer ebben az életben feleségül menni. Élvezte a hosszú idő után visszakapott szabadságát és függetlenségét, azt, hogy bármire képes egyedül, kiváltképp jól érezni magát. És azt is jól tudta már, hogy a szeretet, a tisztelet és a hűség záloga azoknak a szívében és eszében lakozik, akik egymásnak azt megfogadják, és nem a nagy plénum előtt, ünnepélyes keretek közt aláírt papírlapokon. Jó ideje nem vágyott semmilyen társaságra maga körül a barátain kívül, de idővel odabent, a szíve legmélyén, lassacskán kinyílt egy aprócska zug, ahova úgy érezte, hogy lehet, hogy előbb-utóbb be tudna majd engedni valakit, talán. Érdeklődők akadtak bőven, akik különböző kondíciókkal ugyan, de örömest igényt tartottak volna a megnyílni látszó lehetőségre, csak Vityillóka hercegkirálykisasszony szíve palotájának megerősített bástyái makacsul tartották magukat a jöttment, önjelölt kérők előtt. Vitathatatlan tény, hogy nagyon jól szórakozott azokban az időkben és számos izgalmasabbnál izgalmasabb életutat nyílt alkalma megismerni és néhány dögunalmasat is. De nem volt senki közülük kerek e világon - pedig valóban átutazta, bár nem kizárólag a siker érdekében -, akire Vityillóka hercegkirálykisasszony a jövendőbelijeként tudott volna tekinteni. Aztán abban a minutumban, hogy megelégelte a teszetosza ólomkatonák és a rozsdától nyikorgó bádogemberek hiábavaló ostromait, derült égből villámcsapásként felsejlett a messzi távolban egy daliás férfi ígéretesnek tűnő sziluettje. Pont, mint a mesékben. Hosszú ideig csak a levelezés jutott nekik a közöttük feszülő óceánok adta távolság miatt, ami még jóformán szerencsésnek is mondható, hiszen így volt idejük kinyitni és megmutatni a másiknak életük lapjait és alaposan átrágni azokon magukat. S ezek után, bár őt magát is meglepte, de az első találkozásuk legelső pillanatában érezte, sőt pontosan tudta Vityillóka hercegkirálykisasszony, hogy ha ez az ember egyszer az életben megkérné a kezét, akkor nagy valószínűséggel igent mondana rá. Végül nem így lett. Viszonylag sok víz lefolyt addig a Dunán, mire Bodega hercegkirályfi letérdelt szíve választottja elé és egy vasárnap délután megkérdezte Vityillóka hercegkirálykisasszonytól, lenne-e a felesége, akit olyan mértékben meglepett ez a számára teljesen váratlan fordulat, hogy csak annyit tudott válaszul kérdezni, hogy "ez most tényleg az?". Rövidesen világossá tette számára az előtte térdelő, hogy ez tényleg Az, és ezt csak egyetlen egyszer és egyetlen nőtől kérdezi meg az életében, ennek tudatában jól gondolja meg mit felel. "Hát persze!" szakadt ki főhősnőnkből, amit rövidesen egy tisztázó igennel egészített ki, eloszlatva a Bodega hercegkirályfiban jogosan felmerülő kételyeket. Egy szűk esztendő múltán a tervezett, lehető legkisebbnél egy icipicit nagyobb násznép, a családjuk körében mondták ki egymásnak a hátperszehogyigent. Ma kereken hat éve. A romantikus lányregények itt szoktak véget érni azzal a szép jövőt sejtető zárómondattal, hogy: és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Vityillóka hercegkirálykisasszony és Bodega hercegkirályfi története még közel sem ért a végéhez, de dolgoznak rajta, hogy ők is így tegyenek.

Szeretettel: H.