Mese arról, amit nem lehet elmesélni - a zokni

Ma van a sclerosis multiplex világnapja. Jöhetnék most különböző statisztikákkal és ilyen-olyan definíciókkal, de inkább mesélni fogok, hogy ha csak egy villanásnyit, de megmutassak abból, milyen az élet egy ilyen hívatlan lakótárssal.

Tegnap este lezuhanyoztam.

Ez egy átlag földi halandó számára a napi rutin szerves része, fel se tűnik, sőt inkább feltölt és kikapcsol, ugye? Nekem fél napnyi tervezés, szervezés és ütemezés kérdése, hogy egy ilyen nagy volumenű projekt sikeres legyen.

Ennek most épp az volt az ára, hogy le kellett mondanom a veteményes meglocsolásáról, mert tudtam, hogy a nap végére maradt minimális energiatartalékomból maximum az egyikre fogja futni, s én önző módon magamat választottam. Sikerült balesetmentesen végrehajtanom az évek alatt kialakított, maximálisan energiahatékony performanszomat. Nyitott ajtó, hideg víz, semmi wellness, pára, gőz és felesleges hacacáré. A csúcspont vitathatatlanul a kádból való kijutás bájosan kecses mozdulatsora, amit időnként át kell variálnom, mert Sacika, a kíváncsi szőrgombóc, előszeretettel heveredik pont azokra a pontokra, ahova én lépni szeretnék. Egy-egy ilyen hirtelen jött esemény olyan mértékben tudja megnehezíteni a dolgomat, hogy akár tíz percig is ülnöm kell a kád szélén, mire fel tudok öltözni, pedig normál esetben elég szokott lenni öt is. Korábban én sem gondoltam volna, hogy az egyes ruhadarabokat magadra varázsolni ilyen mértékben fárasztó tud lenni, de megtanultam, hogy létfontosságú a könnyen kezelhető öltözet - semmi cipzár, semmi gomb és véletlenül se fordítva vedd fel, mert az úgy marad... Még így is teljesen ki szoktam merülni a finálé előtt, így általában a zoknival a kezemben vánszorgok ki, jóformán a szemöldökömmel is kapaszkodva, a nappaliba és terülök ki a kanapén végelgyengülésben, mint egy partra vetett bálna. A zoknival meg majd lesz valami. Vagy nem. Olyankor az sem érdekel.

De tegnap elejtettem a zoknimat a folyosón. És én balga felvettem. Pedig annyi tervem lett volna még estére. Helyette csak ücsörögtem a folyosón, kezemben a zoknimmal és vártam, hogy összegyűljön annyi erőm, hogy el tudjak jutni élve a kanapéig. És közben röhögtem, mert sírni már végképp nem volt erőm, de azt a keveset meg amúgy sem éri meg sírásra fecsérelni...

Ma hajat mosni tervezek. Drukkoljatok, hogy a hajgumi ki ne essen a kezemből!

Szeretettel: H.