Mese arról, hogy néha világgá kell menni – akkor is, ha félünk tőle

 

Óvodás voltam, amikor először világgá mentem. Már nem emlékszem az okára egészen pontosan, de annyi bizonyos, hogy valamilyen eget rengető igazságtalanság áldozatává válva úgy éreztem, tovább nincs maradásom a családom körében. Hirtelen döntés vezérelt, nem volt lehetőség alapos előkészületekre, sem pontos útiterv kidolgozására, azonnal cselekednem kellett. Megkentem hát magamnak egy vajas kenyeret, hevenyészve becsomagoltam a kis tarisznyámba és úgy, ahogy voltam, nekivágtam a nagyvilágnak. Apró lábaimmal sűrűn lépdelve volt időm átgondolni az élet értelmét, a dolgok folyását és hogy mi végre is vagyunk ezen a Földön, mire az utcánk végét jelentő sorompóhoz értem. A hosszú úttól megfáradva rogytam le az útpadka kiálló kövére, melyre a sarkon álló, terebélyes fa vetett enyhítő árnyékot a nyári rekkenő hőségben. Valószínűleg sírtam is. És meg is éheztem. A vajas kenyerem elfogyasztása után hazaballagtam, mert vizet elfelejtettem magammal vinni és nagyon megszomjaztam. Végül otthon maradtam a családommal, ha már így hozta a sors, de megtanultam, hogy a világgá menés komolyabb előkészületeket igényel, ha igazán jól akarjuk csinálni.

A későbbiekben ez a tapasztalat meghatározta az utazási szokásaimat, kiváltképp az indulást megelőző, már-már rituálénak nevezhető lépéseimet. Én a minden eshetőségre felkészülni próbáló, listaíró, útiterv készítő típus vagyok. Ezt a legplasztikusabban azzal a ténnyel tudom érzékeltetni, hogy soha, sehova nem indulok el a varrókészletem nélkül. De tény, hogy néhány évvel ezelőttig azért jóval könnyebb volt velem bárhova is elmenni, mint mióta a sclerosis multiplex a mindennapjaim része lett. Azóta nem is nagyon mertünk kimozdulni. Az eddigi lassan öt év alatt egyetlen egyszer merészkedtünk el autóval a tengerpartig, több hónapnyi szervezést követően. Az elmúlt évben pedig az országon belül többször is kirándultunk a különféle konferencia és rendezvény felkéréseknek hála. Az ezeken az utakon szerzett, többségében pozitív tapasztalatok, illetve a váratlanul elénk gördülő akadályok sikeres legküzdése megerősítették bennem a hitet, hogy képes vagyok helytállni idegen és előre kiszámíthatatlan környezetben is. Ez is kellett ahhoz, hogy idén tavasszal valóban világgá menjünk.

Szerintem mindenkinek van bakancslistája, de legalábbis biztos, hogy vannak álmai és vágyai. Az egészséges, hétköznapi emberek ezeket apránként kipipálják, ha tehetik, de a legtöbb esetben „majd, ha” marad a zöme. Mert mindig van más, ami fontosabb, sürgősebb, vagy mert nincs kivel, vagy miből, vagy hogyan. Kifogásokkal mindig tele a padlás. Viszont, ha egy progresszív betegséggel élsz, a „majd, ha” igen hamar elveszíti a létjogosultságát és egyre inkább a „mihamarabb”-ra, ha nem is a „most”-ra helyeződik a hangsúly. Így van ez velem is. Nincs mit szépíteni, az idegrendszeremet faló szörnyeteg éhes és falánk, bár heroikus küzdelmet folytatva igyekszünk fékezni, amennyire csak lehetséges, de az állapotom romlik. Persze mi már megtanultuk sikernek elkönyvelni, hogy csak ennyire lassan, külső szemlélőnek csak alig észrevehetően fogynak el az önállóságom apró szilánkjai, de vannak pillanatok, amikor kíméletlenül szembesülünk a rideg valósággal. Például amikor a házon belüli közlekedéshez is előkerül a rollátor a rosszabb napokon, vagy nyugdíjazom a szeretett kispárna-huzataimat, mert nem bírok megbirkózni a rajtuk levő két aprócska gombbal. Az év elején is volt egy ilyen pillanat. Akkor döntöttük el, hogy menni kell. Menni amíg bírunk, amíg tudom élvezni, amíg lehet. Korábban elterveztük már, hogy ki kéne próbáljuk újra a repülést, illetve le kéne teszteljük a mozgássérülteket segítő, reptéri asszisztencia-szolgálat működését. Előre megjósolhatatlan volt, hogy fog a szervezetem reagálni a repülésre, a hosszú ülésre, az utazással járó stresszre, de eldöntöttük, hogy nincs veszítenivalónk, meg kell próbáljuk. Én csak annyit kértem, hogy ne egy próbautazással kezdjük, hanem egyből csapjunk a közepébe és váltsuk valóra az egyik legnagyobb álmunkat. Azt hiszem, a legnagyobb félelmem az volt, hogy ha kiderül, hogy nem vagyok repülés-kompatibilis, akkor sosem jutok el az égig érő pálmafákkal, hófehér homokkal és türkizkék tengerrel csábító álomországba. Bő két hónapig, a legapróbb részletekre kiterjedően terveztük és szerveztük az utazást, ami végül még a vártnál is jobban sikerült. Ehhez a Gondviselésen, Bodega hercegkirályfi félelmet és akadályt nem ismerő, csodálatos lényén, a légitársaság, a repterek és a szállásadó segítőkészségén és nyitottságán túl szükség volt arra is, hogy a vágyakozás az álmaim megvalósítására erősebbre duzzadjon a lelkemben, mint a bennem levő félelmek. Ez segített abban, hogy mosolyogva tudjak ülni a kerekesszékben, őszintén kiélvezzem az őrokiságomnak járó előnyöket az utazás során és boldogan pancsoljak a biztonságot adó – és a legjobbfej szomszédoktól kapott – úszómatracba csimpaszkodva az óceánban úszkáló halacskák között. Mert sírhatnék is azon, hogy nem tudok szabadlábon megtenni száz métert, hogy a leghétköznapibb dolgokban is segítségre szorulok, vagy hogy én, a korábbi úszásoktató, úgy süllyedek el lebegést segítő eszköz nélkül a vízben, mint egy kavics, mert a lábaim nem engedelmeskednek. De inkább élveztem mindent, ami képes vagyok, ahelyett, hogy azon búsalkodtam volna, hogy mennyi élménytől fosztott meg az SM.

Nehéz szívvel indultunk haza a már-már a tökéletesség határát súroló nyaralásból, de hamar visszarántott minket a valóságba, amikor a hosszú úttól elcsigázottan, több órányi hiábavaló várakozás követően nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy a reptéren elkeverték a kerekessszékké alakítható rollátoromat, ami lényegében a lábaimat helyettesíti, ha közlekedésről van szó. Ez igazán kalandossá és emlékezetessé tette a finálét. De, mint ahogy az a valamire való mesékben lenni szokott, számos ismeretlen nyújtott önzetlenül segítő kezet, így szinte csodával határos módon, bár valamivel később a tervezettnél, de épségben hazaértünk. Sőt pár nap múlva a világjáró rollátorom is. Minden jó, ha jó a vége.

 

Szeretettel: H.