Mese a boldogságról – amit nekünk kell észrevennünk
Azt hallottam, hogy ma van a boldogság világnapja. Szomorú,
hogy a boldogságnak szüksége van világnapra. Illetve a világnak szüksége van egy
olyan napra, amikor mindenkit emlékeztetnek rá, hogy milyen fontos boldogság,
évente egyszer. Szerintem sokkal jobb hely lenne a Föld, ha a kétismeretlenes
egyenletek megoldása és a peloponnészoszi háború eseményei mellett arra is
megtanítanának minket már kiskorunkban, hogy a saját boldogságunk kizárólag
rajtunk múlik. Nekünk kell megtanulni megtalálni az apró boldogságmorzsákat,
amikkel tele van az életünk, csak észre kell vennünk azokat. Elég jól megedzi
az embert, ha egy progresszív betegséggel él együtt, mert az épeszű túlélés
záloga, hogy mihamarabb elsajátítsa ezt a készséget, de egy makkegészséges
ember is rengeteget profitálhat belőle.
Amikor a boldogság szóba kerül, mindig Szent-Györgyi Albert
szavai visszahangoznak a fülemben anyai nagymamám hangján. „A boldogság titka
nem az, hogy többet szerezzünk, hanem az, hogy örüljünk annak, amink van, és
kitöltsük életünk üres kereteit, ahelyett, hogy azokat tovább tágítanánk.” Ez
volt a kedvenc idézete, fel is jegyezte egy kockás papírra bő negyven évvel
ezelőtt, s ezt a lapot én a mai napig őrzöm. Már önmagában ez is egy
boldogságcsepp, hogy a boldogság világnapjának hírére eszembe jutott ez az
idézet, s nyomában a nagymamám, akinek a kézírását őrző papírfecniről írhattam
ide most ezt a fenti, magvas gondolatot.
De nyitott szemmel és szívvel élve a napot, jutott még ezen felül
bőséggel. Például reggel sikerült a mostanság igencsak gondterhelt édesapám
arcára mosolyt csalnom. A testvérem lehetőséget kapott, hogy ismét sílécre állhasson
a következő szezonban, most már „csak” a rehabilitáción múlik a siker. Az
émelyítő tavaszillat és hajnali nyitnikék koncert, mint a lehetőségekkel teli
megújulás előhírnöke, önmagában egy boldogságbomba. De ott volt még a paradicsomos-rákos
tagliatelle is, amit ebédre rittyentettem. És napi siker, hogy bár tévedésből sikerült
torna közben rálépnem a saját lábamra – mármint az egyikkel a másikra, - ami miatt
természetesen igen hamar vízszintesbe kerültem, de a művészi értékkel bíró
talajfogásomnak hála, hajszálam sem görbült. És most ráncolhatja a szemöldökét
a nagy többség, hogy hogy lehet tévedésből rálépni a lábadra, de ez is egy
amolyan SM-es szuperképesség. Mindenesetre boldogságmorzsa az is, hogy ezt is
megúsztam. Mennyi-mennyi apró öröm egy szimpla csütörtökön. És még majd’ hét
óra hátra van a napból!
Neked mekkora kupac boldogságmorzsád gyűlt ma össze?
Szeretettel: H.

Megjegyzések