Mese a boldogságról – amit nekünk kell észrevennünk

 

Azt hallottam, hogy ma van a boldogság világnapja. Szomorú, hogy a boldogságnak szüksége van világnapra. Illetve a világnak szüksége van egy olyan napra, amikor mindenkit emlékeztetnek rá, hogy milyen fontos boldogság, évente egyszer. Szerintem sokkal jobb hely lenne a Föld, ha a kétismeretlenes egyenletek megoldása és a peloponnészoszi háború eseményei mellett arra is megtanítanának minket már kiskorunkban, hogy a saját boldogságunk kizárólag rajtunk múlik. Nekünk kell megtanulni megtalálni az apró boldogságmorzsákat, amikkel tele van az életünk, csak észre kell vennünk azokat. Elég jól megedzi az embert, ha egy progresszív betegséggel él együtt, mert az épeszű túlélés záloga, hogy mihamarabb elsajátítsa ezt a készséget, de egy makkegészséges ember is rengeteget profitálhat belőle.

Amikor a boldogság szóba kerül, mindig Szent-Györgyi Albert szavai visszahangoznak a fülemben anyai nagymamám hangján. „A boldogság titka nem az, hogy többet szerezzünk, hanem az, hogy örüljünk annak, amink van, és kitöltsük életünk üres kereteit, ahelyett, hogy azokat tovább tágítanánk.” Ez volt a kedvenc idézete, fel is jegyezte egy kockás papírra bő negyven évvel ezelőtt, s ezt a lapot én a mai napig őrzöm. Már önmagában ez is egy boldogságcsepp, hogy a boldogság világnapjának hírére eszembe jutott ez az idézet, s nyomában a nagymamám, akinek a kézírását őrző papírfecniről írhattam ide most ezt a fenti, magvas gondolatot.

De nyitott szemmel és szívvel élve a napot, jutott még ezen felül bőséggel. Például reggel sikerült a mostanság igencsak gondterhelt édesapám arcára mosolyt csalnom. A testvérem lehetőséget kapott, hogy ismét sílécre állhasson a következő szezonban, most már „csak” a rehabilitáción múlik a siker. Az émelyítő tavaszillat és hajnali nyitnikék koncert, mint a lehetőségekkel teli megújulás előhírnöke, önmagában egy boldogságbomba. De ott volt még a paradicsomos-rákos tagliatelle is, amit ebédre rittyentettem. És napi siker, hogy bár tévedésből sikerült torna közben rálépnem a saját lábamra – mármint az egyikkel a másikra, - ami miatt természetesen igen hamar vízszintesbe kerültem, de a művészi értékkel bíró talajfogásomnak hála, hajszálam sem görbült. És most ráncolhatja a szemöldökét a nagy többség, hogy hogy lehet tévedésből rálépni a lábadra, de ez is egy amolyan SM-es szuperképesség. Mindenesetre boldogságmorzsa az is, hogy ezt is megúsztam. Mennyi-mennyi apró öröm egy szimpla csütörtökön. És még majd’ hét óra hátra van a napból!

 

Neked mekkora kupac boldogságmorzsád gyűlt ma össze?

 

Szeretettel: H.