Margómese – széljegyzet az élethez

Hajnalban az eső dobolásra ébredtem. Szakadatlanul szakadt. Ez az a fajta eső, amiről meggyőződése az embernek, hogy soha többé nem fog elállni és örökre így marad, de aztán végül mégiscsak kitisztul az ég, és előbb, vagy utóbb, de mindig kisüt a Nap…

Még nem tudtam, csak éreztem, hogy Margót siratja az ég. Később a halálhíréről értesülve bizonyossá vált: Margó elment. Kilencvenhét éves volt - akarom mondani: kilencvenhat és fél, meg egy kicsi – és a legvagányabb nőci, akit valaha ismertem. Sokat elárul róla a puszta tény, hogy a Napfény utcában lakott.

Semmilyen rokoni szál nem fűzött minket hozzá, mégis a családunk tagja volt. Együtt nőttek fel – a varródobozáról már ismert – Hédi nagymamámmal a törökországi Ankarában. Mérnök édesapjaik vezetésével zajlott a város helyreállítása az első világháború pusztítása után, így ők, a két szőke kislány, ott gyerekeskedtek egészen iskolás korukig. A mendemondák szerint Kemál Atatürk is igen kedvelte őket, egyszer egy fezt is kaptak tőle ajándékba - de ez egy másik mese... Margócinál tizenkilenc éves korában TBC-t diagnosztizáltak, ez meghatározta a további életét, amelyből nem jósoltak neki túl hosszút - végülis, csak hetvennyolc évet tévedtek az orvosok. Betegsége miatt nem engedték családot alapítani, így bár párszor férjhez ment, nagyvilági életet élt, dohányzott és két végén égette azt a bizonyos gyertyát. Kiskoromban csak sátoros ünnepeken találkoztunk, de idővel egyre szorosabbá vált a kapcsolata a családunkkal. Mikor elveszítette az imádott kiskutyáját és elhunyt az a személy is, akivel a gondtalan időskorát biztosítandó, eltartási szerződést kötött, beköltözött egy nyugdíjasházba, de az utolsó időkig lényegében önfenntartóan működött. Sokat beszélgettünk, szédítő történetei voltak – a háborúról és a forradalomról nemigen beszélt, sokkal inkább a bulizásokról, az utazásokról és a pasikról. Kevés emberrel lehetett annyira fesztelenül beszélgetni bármilyen témáról, mint vele és soha, egyetlen beszélgetésünk sem fejeződhetett be legalább egy sírásig röhögés nélkül. Sokszor nevettünk rajta, hogy például a tisztaságmániámat biztosan tőle örököltem. Magunk között csak madame Hyponak hívtuk. Belegondolni is szédítő, hogy előbb született, mint a magnó, vagy a színes televízió, mégis pár éve tabletet kapott karácsonyra és megtanítottuk videochatelni.

Az utolsó négy hét nagyon nehéz volt, de még a halálos ágyáról is meglógni kívánkozott és az utolsó szavaival is viccelődött. Azt hiszem, az elmúlt időszakban elsírtuk a bánatunk majd’ minden könnyét a tehetetlenség oltárán, de én ma leginkább csak mosolyogni tudtam. Már nem fáj, már nem fél, már nem bánthatja semmi sem.

Odafent ma nagy buli lesz. Végre teljes a csapat. Szinte idehallani az évtizedek óta elszakított barátnők kacagását, s bár az arcukat nem látni a cigifüsttől, de biztosan tudom, hogy mindannyian nagyon boldogok.

Áldás, hogy ismerhettem és ha csak egy kicsit is, de megismerhettem általa a nagymamámat. Remélem, hogy én is leszek majd egyszer valakinek a Margója.

 

Jó utat Margóci! Köszönjük, hogy voltál nekünk!

Szeretettel: H.