Mese a kitüntetésekről - ami jár, az jár
A Darwin-díjat azoknak ítélik oda, akik valamilyen különösen ügyetlen és bugyuta módon szenvedtek el fatális baleseteket. Ez alapján azt gondolom, időszerű lenne az SM-mel élő emberek körében is megalapítani egy kitüntetést, amit az birtokolhatna, aki a legidétlenebb módon sikerült lesérüljön. Mindannyiunknak van szerintem néhány - utólag jó esetben mulatságos - történet a tarsolyában ilyen eseményről, vagy inkább egy kifacsart nyelvi leleménnyel élve: SM-ényről. Már a díj nevét is kitaláltam! Plakkett. (A plakk az idegrendszer fehérállományában levő, SM okozta gócok másik elnevezése.)
Ezennel szeretném benyújtani az első pályamunkámat.
Tegnap éjjel szólított a szükség, a húgyhólyagom ellentmondást nem tűrően jelezte, hogy nem tud várni reggelig. Ez mindig jár némi izgalommal. Meglepetésszerű, hogy a lábaim éppen mennyire támogatják félálomban a sietős csoszogást. Elég közreműködőek voltak, így határozott léptekkel, mondhatni lendületesen érkeztem meg a kukksötét mellékhelyiségbe és ezzel a lendülettel csüccsentem le a toalettre. Idáig nincs ebben semmi extra, begyakorolt mozdulatsor ez. Az esetek többségében a megfontolt, óvatos ereszkedés helyett zuhanórepülésben szoktam letottyanni az ülepemre, most se volt ez másként. A landolás pillanatában ért a fájdalmas felismerés, miszerint a lefekvés előtti rutin során egy aprócska, de rettenetesen meggondolatlan logisztikai malőr következményeként az ülőke felhajtva maradt. Nekem pedig nyilván sikerült mérnöki pontossággal a jobb ülőgumómmal úgy odavágódni a zománcozott fajansz jéghideg és keskeny élére, hogy egy füst alatt még a számat is elharaptam. Legnagyobb igyekezetem ellenére is csak mérsékelten diszkréten sikerült hangot adnom a velem történtek kapcsán belőlem elementáris erővel kitörő, pátoszos gondolatoknak, így végül társaságot is kaptam az egyébként társasági eseménynek kevésbé nevezhető szeánszom fináléjához. Dolga végeztével az alkotó megpihent. Volna, ha a zökkenéstől nem állt volna be egy top10-es migrén a jobb halántéklebenyébe, ami a vérző szájával, a sajgó tomporával és a jelen eseményektől teljes mértékben független, ám vad szélvihar által a szomszédban tépázott ponyva rettenetesen idegesítő csattogásával kumulálódva hagyta volna. De persze nem. Szóval mindezek után még az éjszakát is sikerült ébren tölteni, így a mai napot robotpilóta üzemmódban teljesítettem. De teljesítettem. Maradéktalanul.
Az ilyen napok arra jók, hogy megtanuljam értékelni a jobbakat. Ilyenkor rájövök, hogy az abszolút és relatív értelemben is egyértelműen kényelmetlennek tartott testem, amiben néhány éve élek, valójában egy elnöki lakosztály a Hiltonban ahhoz képest, aminek most pár napig élvezhetem a vendégszeretetét. Már alig várom, hogy visszakapjam.
Szerintem esélyes lehetnék egy Plakkettre egy ilyen sztorival. Hiszen hányan harapják el a szájukat egy szimpla leüléstől? De van még pár hasonló, utólag már mókásan abszurd szösszenet a tarsolyomban…
A tanulság? Mindig hajtsátok le az ülőkét!
Szeretettel: H.
Megjegyzések