Mese arról, hogy játék az élet

Volt régen egy ilyen alsórugós játékzsiráfom. Elmés egy szerkezet. Az alját benyomva összecsuklott a figura, majd ha elengedted, visszapattant az eredeti, kackiás pozitúrába.

Napok óta rettenetesen feszesek a virgácsaim - felváltva okolom ezt a bolond időjárást, a halmozódó feladatok talaján burjánzó stresszt, a pár napig kimaradt magnéziumot és a csillagok állását is miatta. Amúgy sem vagyok már egy Fred Astaire, de mostanság nem csak az idő jár ólomlábakon, hanem én is. Általában. Egészen pontosan a nap 99%-ában olyan, mintha két villanyoszlop lenne a lábaim helyén. Viszont az idegrendszeremben lapuló főnököm gondoskodik róla, hogy egy pillanatra se lankadhasson a figyelmem, ugyanis a fennmaradó 1%-ban, természetesen teljesen random és szinte biztosan olyankor, amikor épp használnám őket, hirtelenjében túlfőtt spagettivé válnak az addigi betonoszlopok, okozva ezzel némi izgalmat és meglepetést. Ez az igazi "Maradj talpon!", nem az, amit a tévében látsz.

Mostanság sokat gondolok az alsórugós zsiráfomra. Játék az élet, mondták.

Szeretettel: H.