Mese a véget nem érésről - habostorta



A gyász folyamatának öt szakasza van - a tagadás, a düh, az alkudozás, a bánat és az elfogadás. De ezek nem lineárisan követik egymást. A gyásznak nincs kötött sorrendisége, mint a metróállomásoknak, ahol a Blaha után mindig az Astoria következik a Déli felé tartva. Sokkal inkább hasonlít egy háborgó tengerre, ahol egyszer az egyik, másszor a másik hullám kerekedik fölébe, és a táncot járó vízcseppek egymásba gabalyodó körforgását szító vihar néha szelídül, néha pedig elementáris erővel szór villámokat a habok közé, mígnem elcsitul annyira, hogy a kisimuló víz tükrén újra megcsillanhatnak a Nap sugarai.
Ráadásul ezt a folyamatot nem csak egy szeretett személy halála indítja be, mint azt alapesetben gondolnánk, hiszen gyásszal jár minden olyan veszteség, ami megváltoztatja a világról, vagy az önmagunkról alkotott képünket, de minden gyász más és mindenki máshogyan éli meg a gyászát. Ahogy a természet alapvető törvényeit leszámítva szinte minden másban, úgy ebben sincs egyetemesen alkalmazható képlet. A gyász szükségszerű egy új világrend kialakulásához, de fájdalmas és fárasztó, ráadásul magányos út, mert bár ideális esetben körbeöleli a gyászolót egy szociális védőháló, az égi háború odabent zajlik, a lelkünk tengerén, és egyedül ülünk a kis viharvert csónakunkban. "Csendes tenger nem nevel jó tengerészt", tartja a mondás, s mint a népi bölcsességeknek általában, úgy ennek is bizonyosan van igazságtartalma. Az élete során mindenkinek jut elgyászolnivaló - szeretett személyek, állatok elvesztése, életszakaszok lezárása, korábban betöltött szerepek tárgytalanná válása, mind-mind új ént követelnek tőlünk. Ideális esetben egy-egy gyászfolyamat végére önmagunkban megerősödve állunk talpra az új világban és kialakítjuk a boldogulásunkhoz szükséges eszköztárat, hogy a lehető legjobban tudjunk alkalmazkodni a megváltozott terephez. És vannak a nem ideális esetek, amikor mire kikeveredsz az egyik viharból, felkészítve magadat egy várhatóan elkövetkező új világra, már le is csap rád a következő, hogy más veszteségek okozta hiányra találj megoldást, s mire megleled, az első, hamisan megcsillanó napsugár fényében meglátod, hogy igazából még több veszteség ért, míg az előzőekkel küzdöttél, és kezdheted az egészet újra, elölről. Krónikus, progresszív betegséggel élni ilyen véget nem érő körforgás az élet. Persze közöttünk is mindenki más, sem maga a betegség lefolyása, sem a személyiségünk, sem a megküzdési stratégiáink nem egyformák, mégis vélek felfedezni olyan mintákat, amik sokunkra jellemzőek, mégis keveset hallunk róluk. Ilyen például a folyamatos alkalmazkodás kényszerűsége az állandó változáshoz és a progresszióból fakadó, soha véget nem érő gyászfolyamatláncolat. Például, mire beletanulsz, hogy ne essél pofára, amikor folyton botladozol, már sántikálsz, de mire belejössz a sántikálásba, igazából már csak csoszogni tudsz. És megtanulsz örülni neki, hogy legalább még azt tudsz, mert muszáj valaminek örülni, de igazából zokog a lelked, mert te táncolni, úszni és hegyetmászni szeretnél, majd rajtakapod magad, hogy voltaképpen már azt is nagyra tudnád értékelni, ha halálfélelem nélkül tudnál nyílt terepen tíz métert totyogni külső segítség és rémült tekintetek rádszegeződése nélkül, és rájössz, hogy már megint búcsúznod kell valamitől. Mire feldolgozol egy veszteséget, van három új. Aztán időről időre megerősödik az ember a sok harcban, pihen a benne lakó szörnyeteg is, s így néha jut egy kis levegőhöz, sőt még napsütést is lát olykor, nem csak délibábot, majd újra elkezdenek gyűlni a sötét fellegek és folytatódik tovább a vihar.
Az élet nem habostorta. Nem tudom, lesz-e a végén happy end, de sokszor már egy reklámszünetnek is örülnék.
Szeretettel: H.

Megjegyzések

A legtöbbször elmesélt

esem / mese - jackpot és royal flush

Mese arról, ami a szemnek láthatatlan - 'behind the scenes'

Kedveseim!