Mese a dohány illatáról - mert a pénznek nincsen szaga

Az, hogy a szaglásunk mennyire esszenciális része az életünknek, régóta ismert tény. Bár ez az érzékszervünk meglehetősen csökevényes az állatvilág különböző egyedeiéhez képest, és még e csökevényesen belül is nagy egyéni variációkat mutat, mégis kinek ne volna emléke arról, amikor megcsapta az orrát egy illat és az valóságos mozgóképsort indított be lelki szemei előtt korábbi életeseményekről, ahol a szereplőkön kívül még talán, akkor akár jelentéktelennek tűnő, sokkal apróbb részletek is tűpontosan kirajzolódtak?

Olfaktórikus emlékezet, ilyen úri nevet adott mindennek a tudomány. A legelső érzékszervünk a szaglóhám, ami életre kel, miután két sejt varázslatos találkozásából útnak indulunk a Földre, s talán ezért is ennyire meghatározó jelentőségű. Egy újszülött már az első napokban határozottan megkülönbözteti az édesanyja illatát másokétól. Hovatovább a szaglástól vezérelve képes közvetlenül a megszületése után az édesanyja hasán felkúszva megtalálni a mellbimbót és elkezdeni táplálkozni, ha háborítatlanul hagynak neki erre lehetőséget, s erre pusztán azért képes, mert a magzatmázzal borított kezecskéjének az illatáról mintát véve megkeresi a hasonló illatút, az előtejet termelő anyai mellet. A természet tökéletes összhangja. De egy kis fejlődéstani kitérő után vissza a dohányhoz.

Miután meséltem a nagymamám varródobozáról, édesapám meglepett egy másik ütött-kopott dobozzal is, hátha találok benne valami számomra kedveset. Már messziről érezhetően nagypapaszaga volt. Őt volt szerencsém jól ismerni, így ezer másik, ázott pipadohánytól savanykás, torokkaparóan füstös és az ízesített töltetek emlékétől émelyítően édeskés illatú doboz közül is ki tudnám választani azt, amelyik az övé volt. Állítása szerint tizennégy éves korától bagózott. Huszonévesen, Drezda bombázásakor megmentette az életét néhány cigi, így élete végéig eltántoríthatatlanul szívta kartonszám a füstölgő bűzrudakat, s szerintem azóta se hagyta abba. Amikor beszélni tanultam, az ölébe vett és egy egész álló napig hajtogatta a fülembe, hogy "büdös bagó", persze folyamatosan pöfékelve, hátha ez lesz az első kimondott szófordulatom. Nem ez lett. Ötvenévesen már temették a doktorok az életmódja miatt. Ő volt a megtestesült láncdohányos, aki nem vetette meg az italt sem. Nem sok olyan emlékem van róla, amikor nem cigaretta, vagy pipa van a kezeügyében. Mégis minden orvosát eltemették a következő három és fél évtizedben, amíg ő rendületlenül szívta tovább. Mindezekből következik a vitathatatlan tény, hogy a nagyapámnak dohány illata volt. Amikor a kis dobozka kinyitásakor megcsap a különböző dohánylevelek egyvelegének tömény illata, emlékek hada tolul elő. Látom, ahogy gyakorlott, akkurátus, már-már szeánszot idéző mozdulatokkal megtömi a pipáját a ciripeléstől hangos, nyári rekkenő hőségben az árnyékával enyhülést adó diófa alatt ülve a gyöngyöző fröccsével, miközben recsegve szól a Kossuth a kis Szokolon, s ő lassan pöfögtetve szívja életre a parazsat a Zippo-ja segítségével, - s így azonnal megcsapja az orrom a benzin illata is, - aztán együtt nézzük az édeskés illatú, tovaszálló füstkarikákat, melyeket nagy műgonddal ereget nem csak az unokák, hanem a saját maga szórakoztatására is, majd kis idő múltán érzem az ötvenhatos események utáni megtorlások emlékét őrző, girbe-gurba ujjainak szorítását a vállamon, s hallom a tekintélyt parancsoló, mégis a kisunokájával kedvesen karcos hangján, hogy "jól van, Putyikám!" Pedig csak kinyitottam egy évtizedek óta valamelyik szekrény hátsó zugában rejtőzködő dobozt.

Az esemény hatására az agyamban végigcikázó képsorok, a rengeteg feltoluló emlékfoszlány és a lelkemet szétveszítő érzéshad megosztásért kiált, így odahívom a férjemet magam mellé s ömlik belőlem a szó. Ő megértően hallgat jó darabig, bár - legnagyobb bánatunkra - sosem volt alkalmuk találkozni, így nehezen megfogható számára a sok-sok, belőlem kibuggyanó, kesze-kusza részlet, de közben kinyitom a dobozt és egyszeriben felélénkül az arca, amikor az ő orrát is megcsapja az illat - "Ennek tényleg nagypapaszaga van!" rikkantja ő, aki egy évtizeddel a nagyapám halála után érkezett az életembe. Történt ugyanis, hogy évekkel ezelőtt elárulta, hogy ő mindig is nagyon meg szeretett volna tanulni szájharmonikázni. Ennek a vágynak a leggyorsabb kielégítésére azt az utat találtam, hogy kikaptam a fiókból a nagyapám valahavolt herflijét és egy, a történetéről szóló mese kíséretében neki adtam, hogy kezdjen el azon gyakorolni. Évtizedekig kísérte nagyapámat ez az apró hangszer, rengeteg borgőzös-cigarettafüstös éjszakán nyújtott a blues-os, olykor szívfájdítóan rekedtes hangjával édeskeserű vidámságot neki és a hallgatóságának is. S valóban, tulajdonképpen egyáltalán nem meglepő módon, de a szájharmonikának is nagypapaszaga van. Így válik élővé a történelem.

Ezek a megfizethetetlen emlékmorzsák, vagy inkább érzéscunamik, amiket egy-egy illat hív elő belőlünk nem vásárolhatóak meg sehol, semennyiért. Talán ezért is mondjuk, hogy a pénznek nincs szaga.

Szeretettel: H.