Mese arról, hogy néha fel kell adnunk - csak még egyet

Van az úgy, hogy a hátam közepére se kívánom a tornát.

De mindig a lelkemre beszélek és összekaparva széthullott porcikáimat, felvonszolom magam a tornaszobámba, ha esik, ha fúj. Olykor már a lépcsőn felfelé elkezdek alkudozni magammal, hogy "jó, de a lábasokból ma csak két kört csinálok, nem hármat", vagy "tornázok, de a mumusokból a fele bőven elég lesz ma a szokásosnak körönként". Aztán fokról fokra szigorúbbá válik a tornanéni bennem, s a legfelső lépcsőfokra teljesen világossá válik, hogy ma sem lébecolhatok majd.

Némi nyűglődés, zeneválasztás és egyéb előkészület után nekiveselkedek. Nehéz. Fáradt vagyok, meleg van, itt túl merev, ott meg csak lötyög, sehogy se jó, kifogásokkal tele a padlás. De tolom. Mindig csak az adott gyakorlatra koncentrálva. S utána csak még egyet, csak a következőt várom el magamtól. De még így is előfordul, hogy úgy érzem, egyszerűen nem megy, képtelenség, hogy én ma ezt mind végigcsináljam és már-már bedobnám a törölközőt. Ez történt most is. Mérsékelten csalódva magamban, kiterültem a földön és hagytam, hogy a ventillátor szele hűtse a tagjaimat, míg csukott szemmel meditálok az élet igazságtalanságain és pöröl bennem a hisztis-durcás kisgyerek a szigorú gyógytornásszal. Rengeteg észérvet tudok szembeállítani századmásodpercek alatt az érzelemindukált alkudozásommal, de a végső lökést az adja meg, amikor a fejemet oldalra fordítva kinyitom a szemem és meglátom a mindig résen lévő és kíméletlen "vezetőedzőm" tekintetét. Elfog a nevetés. Aztán veszek két mély levegőt és a harmadikra erősebben markolom a súlyzókat, mint valaha. Hol így, hol úgy, de egyszercsak mindig a végére érek és a nyújtás utáni levezető körben boldog elégedettséggel kacsintok fel az égre. Ma is megcsináltam!

Szeretettel: H.