Mese arról, hogy miért érdemes - esemesnek lenni
Kétséget kizáróan ez lehetne a legrövidebb mesém, ha ennyiben maradnánk, de azért volna néhány gondolatom, amit szívesen megosztanék veletek. Egy ideje alkotói válságban vagyok. De igazából ez sem igaz, mert rengeteg mindent alkotok a kerítés látványtervtől a kivitelezési szerződésig, a kakaós kalácstól a répatorta muffinig és a növekvő zöldborsók is határozottan lehagyták a tépősalátát a veteményesben, sőt a videótár is szépen bővül a csatornámon, szóval aggodalomra szerintem semmi ok. Bevallom, számtalan gondolatfoszlány nyomán nekifogtam írni az utóbbi hetekben, de egyik sem kerekedett ki a kellő mértékig. Mindig megkérdezem magamtól, mielőtt másoknak is megmutatom a lelkem egyik szeletét, hogy érdemes-e, érdekes-e, tanulságos-e, ad-e bármit is annak, aki rászánja az időt, hogy elolvassa, amit írtam? Nem szeretem üres frázisokkal és céltalan szófolyamokkal rabolni mások idejét. Aztán általában azon kapom magam, hogy ugyanaz a témakör, különböző köntösbe bújtatva, ismételten megtalál gyors egymásutánban és a hasonlóság felismerésének hatására elementáris erővel önt el az írhatnék. Nem volt ez másként most sem.
Nekem is vannak borongós, rossz napjaim. Amikor semmi sem úgy sikerül, ahogy kéne és az égegyadta világon semmihez sincs kedvem. Olyankor jellemzően végtelenül fáradt vagyok, alig mennek a lábaim, itt fáj, ott feszül, sehogy sem jó. De én azokon a napokon is összekaparom a testem-lelkem széthullott darabkáit és felküzdöm magamat az emeletre tornázni. Mert az segít. Ha másban nem, legalább abban, hogy hősnek érezzem magam, ami büszkeséggel tölt el, és attól jobb kedvem lesz. De azért jellemzően oldja a feszüléseket, segít kiereszteni a fáradt gőzt és talán sikerül jobban aludni is utána, szóval megéri. És mivel ezt rengetegszer megtapasztaltam a saját bőrömön, ezért nem nagyon fogadok el kifogást magamtól. És ez, illetve az, amit ezáltal elértem, másokat is motivál. Engem mindig meglep, amikor valahonnan tudomást szerzek erről, de mindig hatalmas örömmel tölt el. Én csak igyekszem a tőlem telhető legjobban tenni a dolgom, hogy a lehető legjobban legyek, de eszem ágában sincs "bezzeg Ő"-nek lenni, soha nem is volt, mégis időről időre napvilágot lát egy-egy szívmelengető történet arról, hogy inspirálok másokat.
Ver a víz attól, amikor sajnálnak, holott tudom, hogy zsigerből jön, ez az első érzés, amit a történetem kivált a legtöbb emberből. De attól még ki nem állhatom, mert senkinek nem lesz jobb tőle, sem másoknak, sem nekem. De az, amikor erőt adok, amikor valakit motiválni tudok a létemmel, na az már valami! Azért érdemes lenni. Micsoda öngerjesztő kör, hogy erőt ad nekem is a tudat, hogy erőt adok másoknak. Az ilyen pozitív energiák által létrehozott, egymást építő spirálokat kéne meglovagolnunk, nem az ellenkezőjét. Pedig inkább az a jellemző a túlcivilizált, búskomor világunkban. De ezen csak és kizárólag mi tudunk változtatni. Én már megtettem, rákényszerített, illetve sokkal inkább megtanított rá az élet, és talán ezért is nehéz számomra elfogadni, hogy sokan még nem értik, nem látják, nem így csinálják. Nagyon nehéz, mert én már megtapasztaltam, hogy milyen, korábban ismeretlen energiaraktárakat szabadít fel a tudat, hogy vannak, akik értik, látják, csinálják, kiváltképp, ha ebben egy icipicit én is közrejátszottam. Ezért érdemes lenni. De bevallom, hogy sokszor szívesebben lennék egy hétköznapi földi halandó, amolyan szürke egér, aki senkire nincs hatással, csak éli a kis életét, egészségesen. De ebben nincs választási lehetőségem, csak abban, hogy az adott szituációból mit hozok ki. Szomorkodhatnék naphosszat azon, hogy micsoda igazságtalanság ez az egész, de az egészen biztos, hogy semmit nem változtatna a helyzetemen, azt leszámítva, hogy garantáltan nonstop bánatos lennék. Így viszont néhány búskomor pillanat mellett van rengeteg vidám is, sőt néha kifejezetten eksztatikusak is adódnak, amikor például valaki elárulja, hányszor lendítem át a holtpontjain a puszta létem tudatával, vagy amikor kiderül, hogy beváltak az általam javasolt praktikák és sikerült bárkinek, bármiben pozitív változást elérni a segítségemmel. Egy-egy ilyen hírt hallva szinte érzem, ahogy szárnyaim nőnek és a csillagokat is le tudnám hozni az égről egyesével, hogy mindenkinek megmutassam azokat közelről, hogy aztán ők is kedvet kapjanak a repüléshez. És ez jó. Nekem is és szeretném hinni, hogy másoknak is.
Azon még csiszolnom kell, hogy ne szegje kedvem, hogy számomra érthetetlen okból ugyan, de sokakat nem érdekelnek a csillagok, sem a repülés tudományának az elsajátítása, csak a mocsár élővilága és a sárdagasztás, de tudom, hogy nem vagyunk egyformák.
Már Hippokratész is megmondta: Ha nem vagy rá hajlandó, hogy változtass az életeden, nem lehet rajtad segíteni. Milyen különös, hogy ugyanez az évezredes bölcsesség gyermekkorunktól kísér minket egy másik köntösben is.
Aki nem hiszi, járjon utána!
Szeretettel: H.
Megjegyzések