Mese a kavicsokról - amikkel dolgunk van

Kislányként rajongásig szerettem a szép kavicsokat. Nagyjából egy kőbánya negyedéves termelésátlagát hordtam haza, mire édesanyám megálljt parancsolt az addigra már több ablakpárkányt, dobozt és befőttesüveget csurig töltő gyűjtőszenvedélyemnek. Korszakalkotó ötletével egy délután leforgása alatt egyetlen, jól kezelhető műalkotásnyivá apadt a födémet addigra jelentősen megterhelő kollekcióm. Megkaptam a kiszuperált terráriumunk tetejét és némi gipszet mellé. A képlet egyszerű volt: ami arra az üveglapra ráfért, maradhatott. Kiválasztva a legkedvesebb és legemlékezetesebb köveket, kavicsokat és kagylókat, esztétikus kollázzsá rendeztem őket, a többitől pedig egy utolsó simogatás kíséretében érzékeny búcsút vettem. Valószínűleg elsősorban a sokakat zavarbaejtő memóriám az oka, de igazából valamennyire tisztán emlékszem, a kőképet pedig bármikor tudnám reprodukálni, holott inkább évtizedekben, semmint években mérhető, hogy mikor találkoztam vele legutóbb.

Felnőtt fejjel tudatosan igyekszem kordában tartani a kézzel fogható emlékek halmozását, de azért van néhány gesztenyém innen-onnan, maroknyi (tényleg) apró kavicsom tengerpartokról és pár fontos tobozom, amiket mára már felcseperedett gyerekek izgatottan és tiszta szívvel ajándékoztak nekem, mikor tornázni jöttek hozzám. Amikor ezekre ránézek, emlékek hada tolul elő. Érzem a friss avar illatát, hallom a tenger morajlását és látom az ajándékozás örömétől csillogó gyerekszemeket. Csupa léleksimogató érzés, melyekért érdemes volt megszületni. De voltaképpen régesrég rájöttem, hogy ehhez nincs szükség tárgyi javakra. A lelkünkben így is, úgy is gyűjtögetjük a kavicsokat, kagylókat és gesztenyéket. Vannak olyan emlékeink, érzéseink és gondolataink, amik egyből kedvesen simulnak a lelkünk bugyraiba és jóleső érzés onnan néha elővéve őket, megforgatní a markunkban, mielőtt újra zsebre vágnánk. De előfordul, hogy például egy gesztenye a szúrós burkával együtt érkezik és kicsit dolgoznunk kell rajta, hogy a bántó és felesleges körítést lehámozva róla a kerekded termését dédelgethessük. És az is megesik, hogy nehéz, hegyes és éles köveket vagyunk kénytelenek zsebre tenni, mert sajnos az emlék- és érzésgyűjtés nem kívánságműsor. Ezek a sziklák rettenetesen tudnak nyomni, és érdes felületük még évek múltán is karcolja a lelkünket, sokszor okoz fájdalmat a kilakoltathatatlan lényük. Úgy látom, ilyen esetben két lehetőségünk van. Népszerű megoldás, hogy kilométeres buborékfóliába bugyolálva rakosgatjuk a végtelenségig a lelkünk különböző, lehetőleg jól eldugott zugaiba az amorf, rengeteg helyet foglaló és vészjósló "Ne nyisd ki!" feliratú mázsás csomagokat, elvéve a helyet rengeteg szép kavicstól. Ez az opció a gyors siker hamis illúziójával kecsegtet, s mivel a rohanó világunkban általában nem érünk rá semmivel sem mélyrehatóan foglalkozni, pláne nem a lelkünkkel, így - sajnos - ez a társadalmilag elfogadott metódusa a traumák "feldolgozásának". De ezzel valójában csak szaporítjuk a csontvázakat a szekrényben és a kupacokat a szőnyeg alatt, amikből a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb baj lesz. Vagy dönthetünk úgy, hogy a másik utat választjuk. Az göröngyösebb és hosszabb, így tagadhatatlanul nehezebb is, de ha hajlandóak vagyunk végigjárni, Marie Kondo is beiratkozhat hozzánk továbbképzésre. Ezesetben a zsebeinkben kényelmetlenséget okozó csomagokat időről időre elő kell vennünk megszemlélni, megforgatni a markunkban, összemérni másikokkal, mielőtt újra eltennénk, és ezt egészen addig ismételgetni, míg apránként végre sikerül lecsiszolni róla a fájdalmat okozó kitüremkedéseket. Ez néha gyorsan megy, ahogy a gesztenyéről is egyetlen ügyes mozdulattal lepattintható a szúrós héja, de van, hogy hosszú évek kitartó munkája kell hozzá, mint a folyónak, hogy apró kaviccsá morzsoljon egy sziklát. Bárhogyan is, de az eredmény egy zsebkompatibilis, komfortos érzést nyújtó emlék és érzés lesz, amit könnyedén tudunk magunkkal vinni az utunkon. Mert az vitathatatlan, hogy könnyebb az út, ha csak néhány apróságot viszünk a zsebeinkben és nem több bőröndnyi limlomot kell magunk után rángatnunk hegyen-völgyön át, akármennyire is próbáljuk magunkkal elhitetni ennek az ellenkezőjét.

Mesébe illő, hogy Vityillóka hercegkirálykisasszony pont hét éve ült le az addigra jócskán felhalmozódott csomagjai mellé s kezdte el őket módszeresen átválogatni, hogy csak azt vigye magával tovább, amire valóban szüksége van. Micsoda hét év van a háta mögött! De ennyi időre még neki is szüksége volt ahhoz, hogy az utolsó kacatokat is átválogatva, csak olyan kincsek maradjanak a birtokában, amikkel jól megfér. Ő is, és Bodega hercegkirályfi kagyló- és kavicsgyűjteménye is. A gesztenyéjük közös.

Fele igaz, fele álom, ha elhiszed, azt sem bánom.

Szeretettel: H.