Családmese - A rejtély (Csak erős idegzetűeknek!)

Minden családi legendáriumban vannak rejtélyek, ezalól a mienk sem kivétel. Ma az egyik legfájóbb veszteséggel járóról mesélek nektek.

A világ számos pontján a szerelmet ünneplik február tizennegyedikén. A vallási eredetétől mára szinte teljesen megfosztott, kizárólag az anyagi haszonszerzést célzó, rózsaszín cukormáztól csöpögő, émelyítő üzletág napokig tartó térfoglalása mellett a sajtóorgánumok jellemzően csak mellékesen, a "futottak még" kategóriában emlékeznek meg egy pársoros hírrel a drezdai szőnyegbombázás évfordulójáról, ami végülis védhető, hiszen egy ilyen, a mézes-mázas romantikától meglehetősen távol álló esemény felemlegetése vajmi kevéssé növelheti a keresletet a köbméteres rózsaszín plüssmackók és akciós páros wellness belépők iránt. 

Bár életem első - és jobban belegondolva mindezidáig egyetlen - héliumos lufiját pont Bálint-napon kaptam, ami ráadásul el nem ítélhető módon szívalakú volt és valóban kerekített maga köré némi romantikus hangulatot, számomra ez a nap sokkal inkább a drezdai események miatt bír kiemelt jelentőséggel, hiszen a szerelmünket és a házasságunkat az év minden egyes napján megünnepeljük - akkor is, amikor nem.

Idén hetvenkilenc éve már, hogy a második világháború során a szövetséges bombázóhadjárat porig rombolta Drezda belvárosát. Míg a legtöbbeknek erről csak halvány emlékei vannak a régmúlt homályába vesző történelemórák lenyomatai között, addig nekem a nagyapámtól hallott történeteken keresztül első kézből vannak információim. Kérdéses, hogy mennyire ildomos ilyen rettenetes szörnyűségekről mesélni egy kislánynak, de úgy emlékszem, alsó tagozatos lehettem, amikor először hallottam azokról a napokról. A nagyapám a nyugatra menekített műegyetemisták és értelmiségiek között érkezett Drezdába, "bevagonírozták" őket, ahogy ő emlegette. A belvárosban volt, amikor váratlanul gyújtóbombák kezdtek záporozni az égből, a légoltalmi szirénáknak megszólalni sem volt idejük. Emberi ésszel felfoghatatlan mértékű és totálisan értelmetlen pusztítást végeztek a nehézbombázók. Mindmáig tisztázatlan az áldozatok pontos száma, sőt igazából még csak hozzávetőlegesen sem tudjuk, hányan haltak meg akkor. A támadás túlélői a történtekből felocsúdva elkezdték menteni a menthetőt. A várost beterítő és közegészségügyi szempontból jelentős veszélyt jelentő emberi maradványokat a nagyobb tereken halmokba gyűjtve égették el, megelőzendő egy járvány kitörését. Ennek részletezésétől és testi-lelki károkat okozó vonatkozásainak bővebb fejtegetésétől eltekintenék, mielőtt örökre letilt a Nagy Testvér. Amúgyis felfoghatatlan, min mentek keresztül a túlélők, és fogalmunk sincs, milyen szerencsések vagyunk, hogy most élünk és nem azokban az időkben. Hallottam arról is, hogy a konzerveket, cigit és rágót tartalmazó segélycsomagok landolásakor az emberek in concreto ölték egymást az élelemért, míg a nagybagós nagyapám a dohányra vadászott. Utána kiskirályként élt, egy szál staub volt az árfolyama egy konzervnek. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy megmentette az életüket a dohányzás, ő igen. Akkor megfogadta, hogy mindig lesz nála egy pakli cigi, s tartotta is a szavát. Mi is megtartottuk, amit neki ígértünk. Kérésének megfelelően egy dobozzal mellétemettünk - biztos, ami biztos, legyen nála...

Ha lett volna szerencsém ismerni a nagymamámat - akinek csak az illatát tudom felidézni, amikor kinyitom a varródobozát -, akkor minden bizonnyal ő is mesélt volna minderről egy másik aspektusból, hiszen - egymás létezéséről még mit sem sejtve, de - a későbbi férjével mindketten a városban tartózkodtak azokban az időkben, és csodával határos módon mindketten túlélték a bombázást. A nagymamám a német felmenőivel kényszerült elhagyni az otthonát Budapest ostromának idején. Éppen a hatalmas forgalmat bonyolító, drezdai gyűjtőpályaudvaron tartózkodtak a szüleivel és a nagymamájával a támadás egyik hulláma idején, ahonnan érthető okokból ők is menekülni kényszerültek, amikor az első bombatalálat pillanatában a peronokon kitört a pánik és fejvesztve megindult a tömeg. A család szétszakadt a hömpölygő emberáradatban és csak napokkal később találtak ismét egymásra a szülei a nagyanyámmal, mindhárman megúszták élve, ám a nagymamának - az én üknagyanyámnak - nyoma veszett. Soha többé nem kaptak hírt róla. A családi legendárium úgy emlékszik rá, mint a nagymamára, akit elhagytunk a drezdai pályaudvaron. Hogy pontosan mi történt vele? Az rejtély.

Szeretettel: H.