Mese a mentőexpedícióról - a müncheni kaland harmadik epizódja

A vasúti közlekedés leállításának hírére nem volt mit tenni, a taxit visszafordították a repülőtér irányába abban a naiv hitben, hogy majd valahogy sikerül ismét bejutni a tranzitba. Mindeközben idehaza az operatív törzs hajnali riadót fújt a pár órával korábbi, szintén hajnali takarodót követően és életbe léptette a B tervet, miszerint "magad Uram, ha szolgád nincsen" jeligével, kénytelenek leszünk drasztikusabb megoldásokhoz folyamodni, ha itthon akarjuk tudni rég nem látott őseinket. Így a háttércsapat már délelőtt megkezdte a háztartás erre a célra legalkalmasabb járművének - amit magunk között diszkréten csak Rombolónak hívunk, nem teljesen megalapozatlanul - a felkészítését az extrém időjárási körülményekre, miközben két napra elegendő meleg ruhát és egyéb, a túlélés esélyét növelő holmikat készített össze mind a kintrekedteknek, mind az értük indulóknak. De a mentőexpedíció startjával még vártunk a bíztatóbb meteorológiai előrejelzések megérkezésére, hogy azok legalább némi esélyt adjanak az odaérésre ahelyett, hogy szinte biztosan napokra az utakon ragadnának vakmerő pilótáink - a házi fizikusunk és a mindenben partner, bájos és vagány (úti)társa -, nem segítve ezzel elő a helyzet megoldását. Tudtuk, hogy mentőexpedíciót mentő expedíció indítására nincs kapacitásunk, így ki kellett várni a hóvihar elcsendesedését.

Mire a taxi visszaért a vasútállomásról a reptérre és az utasai szembesültek vele, hogy a tranzitba visszajutni érvényes beszállókártya, biztonsági ellenőrzés és egyáltalán bárminemű személyzet hiányában csak vágyálom, az operatív törzs gyorsreagálású hadtestének köszönhetően már visszaigazolt szobafoglalásuk volt egy néhány kilométerrel távolabbi szállodában, így a nekikeseredés helyett pihenéssel és az odajutás megtervezésével töltötték a délelőtt további részét. Az előcsarnok puritán lehetőségeit maximálisan kihasználva igyekeztek komfortot teremteni maguknak - például potom két óra sorbanállás és némi közelharc árán hozzájutni egy irreálisan túlárazott, de legalább friss és meleg perechez. A szállodai szoba délutáni birtokba vevését előkészítendő, idejekorán elkezdték feltérképezni a lehetőségeiket az odajutásra. Még szerencse, mert az én rendszeresen nagy sétákat tevő szüleim a mindenkori lépésszámukat jelentősen túlszárnyalva sem találtak erre megoldást - se tömegközlekedés, se taxi, se bérelhető autó, csak hó, de az rengeteg. Münchenben egyszerűen megállt az élet. Erről értesülve az operatív törzs nemzetközi kapcsolatokért felelős szakreferensei intenzív telefonálgatásba kezdtek. A környéken lakó ismerősök és rokonok alátámasztva az eddig a központba beérkező híreket, mind a külvilágtól elzárva várták otthonaikban a felmentősereg érkezését egy hókotró képében, s mindaddig érdemben nem tudtak segíteni nekünk, amíg őket ki nem szabadították. 

De mire jó, ha van a családban egy plazmafizikus, aki a világ összes kísérleti fúziós reaktorában használt optikai megfigyelőrendszereket fejleszti? Hát például az ilyen reménytelennek tűnő helyzetek megoldására! Történetesen ugyanis arrafelé is van egy olyan kutatóintézet, ahol az ettől a ponttól visszavonhatatlanul alfőhőssé avanzsáló házi fizikusunk rendszeresen megfordul a már egy korábbi meséből jól ismert nyalábemissziós spektroszkópia okán. Ottani ismeretségeit felhasználva, segítségkérő füstjeleket adott le a fizikustársadalom München környékén tartózkodó tagjai felé, s ennek köszönhetően rövid időn belül úton volt a szüleinkért egy igazi Herr Doktor Professor, a fúziós plazmafizika és szombat óta a vészhelyzeti embertranszport koronázatlan királya. Egyetlen öltönyös mellképet látva róla kellett felismerniük a vállalkozószellemű fuvarosukat és a találkozó helye se volt részletekbemenően pontosítva, így egy darabig keringőt járva kerülgették egymást a repülőtér különböző kijáratai között, de végül sikerült összetalálkozniuk egy már-már filmbeillő jelenet keretében, egy forgóajtónál. Ezután egyszerű városi kisautójával, a fizika törvényeire fittyet hányva elteleportálta a szombat délutánra már igencsak megviselt utazókat a megfelelő hotelbe és végtelen kedvességével erőt adott a két napja bolyongó, elcsigázott utazóknak. Nem hiszem, hogy túl sokan mondhatják el magukról, hogy a 2023-as müncheni hóviharban egy ilyen illusztris személy segítségével jutottak el az addigra már hőn áhított ágyig. 

Miközben a hotelszobába érkezettek végre lemoshatták magukról a meglehetősen kacskaringósra sikerült útjuk porát, a mentőexpedíció a bíztató előrejelzésektől felbátorodva elindult értük. Néhány extra óra alvás után, egy előreláthatólag éjszakai érkezés reményében nekivágtak a történet alfőhősei a közel 700 kilométeres útnak, s dacolva a hóval és a faggyal, ellentmondást nem tűrve közeledtek a hókáosz németországi gócpontjához. Útjukon néha segítette, néha akadályozta őket egy-egy hókotró, de végül az időjárási körülményekhez képest remek szintidőt teljesítve, késő éjjel megérkeztek a hotel parkolójába. Innen meglepően gördülékenyen és simán alakultak az események a hazajutásig, hiszen egy, az elmúlt napokéhoz képest kiadós alvást követően kényelmes tempóban haladtak az autópályákon az édes otthon felé, s csodálták a szikrázó napsütésben a hótól roskadozó fákat az út mentén - és néha kerülgették az útradőlteket.

A hazatérést követően a veszélyhelyzetet megszüntettük, de az operatív törzs adminisztrációs részlegénél a munka oroszlánrésze csak ezután kezdődött. Az bár kevésbé mozgalmas, de nem kevésbé tanulságos, néha pedig még kifejezetten mókás is, amikor két nyelven, húsz különböző csatornán, megszámlálhatatlanul sok apróságot kell elintézni ahhoz, hogy például halvány esélyünk legyen rá, hogy valaha viszontlássuk a bőröndjeinket, szóval lehet, hogy majd egyszer arról is fogok mesélni.

Szeretettel: H.