Mese a hótorlaszról - a müncheni kaland második epizódja

Úgy terveztem, kicsivel később folytatom családom hóviharos történetét, de anyukám azt mondta, hogy ő már nagyon kíváncsi, hogy vajon mi fog történni a szereplőkkel, s nem szeretném tovább csigázni az érdeklődését - volt mostanság bőven izgalom az életében -, így engedem, hogy kibugyogjon belőlem a következő epizódja a nagy kalandnak.

Abban a minutumban, hogy hivatalossá vált a müncheni repülőtér lezárása, egy rövid családi videóbeszélgetés keretében kihirdettük a veszélyhelyzetet és szolgálatba helyezte magát az operatív törzs. Előkaptuk a farzsebünkből a hasonló eseményekre tartogatott protokollokat és gyorsan leporoltuk a kimenekítési tervet is. A helyzet súlyosságát, a prognosztizálható változását és a különféle kijutási alternatívákat villámgyorsan felmérve, arra jutott a kupaktanács, hogy legjobb lesz, ha vonattal folytatják útjukat a szüleink, mert a légiközlekedésben kialakult káosz kitisztulásának időigénye beláthatatlan. A megbeszélés végére volt két érvényes jegyük a másnap reggeli, Budapestre tartó járatra, feltérképeztük a repülőtérről a vasútpályaudvarra vivő lehetőségeket és egyértelművé vált, hogy a repülőútra feladott poggyászokat fájó szívvel, de hátrahagyva kell elinduljanak. Ugyanis azok továbbra is az addigra vastag hótakaróba burkolózott repülőgép gyomrában álmodoztak a kiszabadulásukról, és földi kiszolgáló személyzet híján esély sem volt arra, hogy előkerüljenek onnan.

Főszereplő párosunk az éjszakát a repülőtér tranzitjában töltötte több ezer hasonló sorsú útitársával - micsoda népség! Képviseltette magát az összes náció és társadalmi réteg - ki magányosan, ki csoportban, ki kisbabával, ki nagycsaláddal, ki kutyával, ki kerekesszékben, ki öltönyben, ki pedig épp a trópusi nyaralásáról hazafele tartva, floppy papucsban és rövidnadrágban. Mondjuk nála legalább volt egy gumimatrac, így vitathatatlanul ő lett a tranzit császára, mert ellentétben vele, a többiek mind a földön és a padokon kényszerültek aludni. A néhány, éjjel is nyitvatartó üzlet nem volt felkészülve ekkora tömegre. Szüleim az egyre apadó lehetőségeket látva, utolsó mentsvárként egy pizzaszeletekre szakosodott vendéglátóipari egységben igyekeztek feltölteni saját energiaraktáraikat, de a telefonjaik akkumulátorának aggasztóan csökkenő töltöttségi szintje komolyabb kihívások elé állította őket. A figyelmes olvasó emlékezhet arra az akkor jelentéktelen apróságnak tűnő, korábbi információmorzsára, miszerint még az óperenciás tengeren túl a kézipoggyászok csomagként való feladását kérték a gép telítettsége miatt az utasoktól. Szinte természetes, hogy abban volt a töltő is. A vakszerencsének köszönhetően, a szüleim a náluk maradt kézipoggyász átkutatása közben rábukkantak egy USB-kábelre. Édesapámnak, a mindig mindent alaposan megfigyelő, műszaki embernek, egyből bevillant egy órákkal azelőtti kép - a személyzet a monitorok USB-kimenetéről töltötte a telefonját - így tett hát ő is az üzemen kívül levő utasfelvételi pultok egyikénél. Ezután hajnalban minden téren feltöltődve vágtak neki a kalandos út - akkor még záróakkordjának remélt - következő szakaszának. 

De ismét egy momentum, amikor gyanút lehetett volna fogni - fél órájukba telt, mire találtak egy határőrt, aki totális értetlenséggel az arcán, de hivatalosan is beléptetve őket Németországba, kiengedte a vonathoz induló párost a tranzitból. Aki járt már repülőtéren, az tudja, hogy ott két külön világ van a biztonsági ellenőrzésen innen és túl - ilyen zord időjárási körülmények között, kiváltképp még pirkadat előtt, nagyjából, mint Mordor és Völgyzugoly a Gyűrűk Urában.   

De kalandoraink fittyet hányva az aggasztó hírekre - miszerint a vasútállomás tömegközlekedéssel elérhetetlen - elhagyva a repülőtér nyújtotta szegényes, de legalább biztonságos menedéket, nyakába vette a várost, hogy elérjék a vonatot. A hó szakadatlanul esett, a hókotrók nem bírták tartani az ütemet, kíméletlenül nőttek városszerte a hótorlaszok, megbénítva ezzel a közlekedést. De csodával határos módon belebotlottak egy éppen az utasát kitevő taxiba, s a sofőrnek - és más, fuvarra várakozóknak - esélyt sem adva a tiltakozásra, bepattantak és kiadták az ukázt: irány a hauptbahnhof! A kedves török taxis egy szabad szemmel is jól látható, előre fixált összegért vállalta a fuvart, bár mi tagadás, némileg meglepődve, de az első és hátsó üléssor között tátongó nyelvi szakadék miatt a meglepődés tárgya nem volt egyértelműen beazonosítható. Egészen addig, míg meg nem csörrent édesapám telefonja. A bátyám hívta, azzal a tulajdonképpen nem teljesen váratlan, de addigi reményeink szerint csak később bekövetkező fordulattal, hogy a vasúti forgalmat is leállították. 

Folytatása bizonyosan következik, mert mostmár én is kezdek izgulni, mi lesz ezután...

Szeretettel: H.

(A fotón az egyik főszereplő látható. Természetesen az ő engedélyével.)