Mese a háláról - hogyan segíthetnék?

 

Napok, ha nem hónapok óta zakatol bennem a kérdés: hogyan segíthetnék? Igazából mióta az eszemet tudom, ekörül kavarognak a gondolataim, de három éve már, hogy háttérbe szorult a hivatásom, és a túlélésért, de legalábbis a talpon maradásért dolgozok minden egyes nap minden percében. Nem tagadom, hogy ez rettenetesen fárasztó, de roppant tanulságos is. Segítő személyiségem van, így segítő hivatásokat választottam, és már kezdem nagyon unni, hogy néhány kivételtől eltekintve "csak" magamon segítek. És igazából számtalanszor megtapasztaltam, hogy akkor vagyok igazán elememben, amikor másoknak segíthetek, így kicsit önző is részemről, de olyan szívesen segítenék a lehetőségeimhez mérten.

Annyi ötletfoszlány és kérdés kavarog bennem ennek kapcsán. Vajon hogyan segíthetnék a legjobban, a legtöbbeknek, a leghasznosabban? Vajon egyáltalán képes lennék-e jó segítő lenni úgy, hogy magam is segítségre szorulok? Vajon valóban értékes volna-e az a segítség, amit nyújtani tudok? Vajon szükség van-e a segítségemre valahol, valahogy, valakinek? Vajon elég jó(l) vagyok-e ahhoz, hogy jól tudjak segíteni? Vajon családoknak, babáknak, gyerekeknek segítsek, ami az eredeti hivatásom, vagy sorstársaknak, azzal a tudással, amire a különleges helyzetemmel tettem szert?

Nehéz kérdések, nehéz felelősségteljes válaszokat adni rájuk. De hálás vagyok azért, hogy ilyen kérdések foglalkoztathatnak. Ahogy hálás vagyok nap, mint nap rengeteg mindenért, még akkor is, ha lenne okom keseregni ezen-azon. És talán azzal is tudok másoknak segíteni, ha ezt a hozzáállást megmutatom.

Csütörtökön volt Hálaadás Amerikában. A családom jelentős része ott él. Ez az ottaniak ünnepe. Mi itthonról csodáljuk a köré szerveződő szokásaikat, a messzeföldről összegyűlő családtagok örömteli együttlétét és az asztalukra kerülő finom falatokat. Annyi ünnepet, szokást átveszünk - sokszor indokolatlanul, hiányosan, vagy a mieinkkel ellentmondásosan - más kultúráktól. Például a "Thanksgiving"-ből egyelőre csak a "black friday" ért el hozzank. Az emberi oldal, a hála, az együttlét lemaradt, az eszetlen pénzköltésre ösztönzés viszont már évekkel ezelőtt ideért. Pedig mennyivel több érték van a hálaadásban, mint a fekete péntekben. Legalábbis szerintem. Ezért is van nálunk minden nap hálaadás a magunk módján. Nem tartalékoljuk évi egyetlen napra, hogy kimondjuk, hogy megosszuk egymással, miért vagyunk hálásak. Jót tesz a léleknek, ha számba vesszük azt a rengeteg jót, ami körülvesz minket.

Mint minden nap, ma is hálás vagyok a családomért és az életemért.

Hálás vagyok érte, hogy az idei Maradj talpon!- ban is elég jól szerepelek. Hálás vagyok az ismeretlen helyről érkező energiáért, aminek a segítségével képes vagyok kihozni magamból, amit ki lehet.

Hálás vagyok érte, hogy ott lehettem a bátyámmal, amikor pont Hálaadás napján átvette a Simonyi Károly Emlékplakettet, amit a fúziós plazmafizikában elért eredményei elismeréséül ítéltek oda neki. (Csak ebben az egy mondatban annyi csoda, akadály leküzdés, tervezés, bátorság és kitartás van, hogy egy évre elegendő hálamennyiséget adott.)

Hálás vagyok érte, hogy már sokaknak a segítségére lehettem, s bízom benne, hogy megtalálom a megfelelő utakat arra, hogy újra segíthessek.

Gondoltam már tankönyvre, tudásmegosztó, vagy tornázós videócsatornára, a sarokban porosodó fejlesztőeszközeim elajándékozására, vagy elárverezésére, hogy az abból befolyó összegből alapítványt alapítva még tovább és jobban segíthessek, de még ezeknél vadabb ötletek is átfutottak az agyamon. Hálás vagyok érte, hogy ezeken gondolkodhatok.

De azt még nem tudom, hogy lesz ebből mese. Hálás lennék, ha segítenétek az ötleteitekkel!

Szeretettel: H.