Mese a pogácsákról

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de szerintem ezt az esős, borongós vasárnapot muszáj feldobni valamivel, hogy a mérleget a "ma is jó volt lenni" irányába billentsük. Kár volna akár csak egyetlen napot is feláldozni a holmi időjárási viszontagságból fakadó búskomorság oltárán.

Szerencsére már reggel is ilyen borzasztó idő volt, így korán begyúrtam a pogácsatésztát, hogy legyen ideje pihenni sütés előtt. Mostanra szívet-lelket melengető pékségillatban úszik Vityillóka hercegkirálykisasszony és Bodega hercegkirályfi vidéki, hegyekre néző, kacsalábon forgó palotája. (Bár a hegyekre nézőséget jelenleg csak az emlékeinkre hagyatkozva tudjuk felidézni, de feltételezhetően még mindig ott vannak a vastag felhőtakaró mögött.)

Íme, bemutatom a nap megmentőit, életem első hajtogatott sajtos pogácsáit. Bár egészen meglepő, hogy én - aki állítólag a kelt tészták koronázatlan királynője - még sosem sütöttem ilyet. Pedig például a bejglit én sütöm az egész családnak, mióta a múltkori mesében emlegetett nagymamám átadta a stafétát amikor tizenhárom éves voltam. Tőle tanultam meg a kelt tészták készítésének minden csínját-bínját. Gyerekkoromban nagyon sokat sütöttünk együtt. Amikor dagasztok, érzem a kezeit a kezeimen és hallom, ahogy kuncogva mondja "majd akkor lesz jó, amikor már csöpög az eresz!" - addig kell dolgozni a tésztán, amíg nem gyöngyözik az izzadtságtól a homlokunk.

De a pogácsa nem csak a szénhidrát tartalmával tehet minket boldogabbá egy szürke napon, hanem a puszta létével is, mert eszünkbe juthat róla a kedvenc viccem. Egyesek szerint egyáltalán nincsen humorérzékem, szerintem viszont van, csak egészen sajátos, valóban talán kissé túlszofisztikált, de van néhány olyan régi poén, amiken bármikor könnyesre tudom magam röhögni. A pogácsás pont ilyen.

Két pogácsa beszélget:

- Képzeld, felvételiztem az egyetemre!

- És felvettek?

- Te hülye, egy pogácsát?!. 

Szeretettel: H.