Mese a méltóságról - avagy lehet-e jól meghalni?

Egy hosszú kórházi tartózkodással járó, kisgyermekkori, súlyos betegség emlékképeit lelkemben cipelve, tiniként kerültem látótávolságba a halállal. Derült égből villámcsapásként ért minket a hír, hogy a velünk élő nagymamám gyógyíthatatlan beteg. 

Emlékszem, egy borongós október végi reggelen, ébredés után anyukámmal beszélgettünk a szobámban a világ nagy dolgairól. Volt egy üzenőfalam az ágyam felett, ahol minden látogatóm otthagyta a kéznyomát. Bár azelőtt sose, de akkor édesanyám rajzolt rá egy ablakban ülő, fekete macskát, s melléírta a dátumot: '99.10.30. Idővel kezdett aggasztóvá válni a csend. Nagyi a manzárdban kialakított lakrészéből mindig elsőként, hajnalok hajnalán ment le a konyhába. Fogalmam sincs, hogyan, de minden áldott nap olyan terülj-terülj asztalkámmal várt minket, amit bármelyik osztrák panzió megirigyelhetne. De aznap reggel csend volt. Anyukám ment fel megnézni, mi történt az anyukájával. Ő csak ült az ágyon zavarodottan, nem tudta mit kéne csinálnia. Délutánra már kezünkben volt a diagnózis - agydaganat, nagy, agresszív, műthetetlen. A nagymamám rövid kórházi tartózkodás után azt kérte, ha mód van rá, hadd töltse otthon az utolsó napjait. Akkoriban még jóformán ismeretlen fogalom volt itthon a hospice, nehezen értették mit is szeretne, szeretnénk. A véletlenek összjátéka, hogy az utcánkban lakott egy ápolónő, aki vállalta az egyre szaporodó infúziók beadását, a gondoskodó ápolást és nagyjából bármikor elérhető volt, ha szükség volt rá. Az ő jelenléte és a háziorvosunk rugalmassága volt a kulcsa annak, hogy a nagymamám ne magányosan, rideg, kórházi környezetben töltse életének legvégét, hanem az otthonában, velünk, közöttünk. 

Kiskoromtól mondogatta, hogy ő csak a nyolcvanadik születésnapját szeretné megérni - mivel 1920. január 19-én született, akkor átélhetné az ezredfordulót, s ha picit ad még neki a Jóisten, akkor már megvan a nyolcvan is, ő azzal maximálisan elégedett lenne. 

Az utolsó napok nehezek voltak mindannyiunk számára, de sokat tanultunk a méltóságról és a szeretetről. 2000. január 21-én hunyt el, anyukám fogta a kezét. Másnap fontos fellépésünk volt a kórussal, amiben mindketten énekeltünk a bátyámmal. 

Ennek a történetnek az apróbb foszlányai mellett sokat jár a fejemben a napokban egy fiatal alkotmányjogászunk esete. Strasbourg-ban harcol az eutanázia magyarországi szigorú szabályozásának, tulajdonképpen tiltásának megváltoztatásáért. Személyes érintettség okán, de szakemberként küzd egy mindenkit érintő ügyért. Jó oka van rá, az egyik legaljasabb betegségben szenved, amit ismerek. ALS. Hidd el, ezt a három betűt nem akarod látni a leleteden, akkor már inkább négyet - PPSM (primer progresszív sclerosis multiplex), pedig engem is foglalkoztat a kegyes halál gondolata és annak különböző aspektusai. De leginkább és elsősorban a méltóság fogalma, ami az én értékrendem szerint minden embernek alanyi jogon kellene járjon a létezése minden pillanatában, a legelsőtől a legutolsóig. Kellene.

Szeretettel: H. 

Dr. Karsai Dániel történetéről itt olvashatsz bővebben: https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=811137947680510&id=100063529360315