Családmese - a próbaindulás

 #csaladmese

Nem vagyok híve az emberek kategorizálásának, de a mindenféle tudományos alapot nélkülöző népi megfigyeléseim alapján kétfélék vagyunk, ha utazásról van szó. Van a laza, "menjünk és majd lesz valahogy, hiszen olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy" típus, és van ennek az ellenkezője, aki már az elindulás előtt két héttel pontosan meg tudja mondani az úti terveket tartalmazó táblázataiból és jegyzeteiből, hogy milyen szendvicset és hol fognak elfogyasztani úton a célállomás felé.

Ez nyilván a két erősen kisarkított véglet, de mégis nagyvonalakban erre a két táborra oszlik az utazók közössége. Ahogy a családunk is. Akad közöttünk olyan, aki a sokhetes kiküldetésének kezdete előtti estére szervezett, hagyományos családi búcsúvacsorán nézi meg, mikor is száll fel egyáltalán a repülője, így időben tudja konstatálni, hogy tulajdonképpen vonattal megy, és fogalma sincs arról, hol fog lakni, de mégis könnyedén és gondtalanul indul, feltéve, ha megtalálja a bőröndjét, amibe szigorúan az otthonról való kilövés előtti negyedóra törtrészében kezd el bepakolni, nagyjából teljesen random, majd még nekifog teljes higgadtsággal és precizitással kibokszolni a cipőjét, amikor a család többi tagja már az autóban ülve várja, járó motorral, ki diszkréten sejthető, ki kevésbé titkolt aggodalommal az arcán, miszerint biztosan nem fogunk időben odaérni. Nem tudni, hogyan és miképp, de szinte sosem kési le a járatokat, és szinte sosem hagy itthon semmi nélkülözhetetlenül fontosat. Szinte. De azért van néhány gyöngyszem a családi legendárium "hoppá!" rovatában a kivételes esetekről. 

Azt gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, ha megsúgom, hogy ez a családtag nem én vagyok. Ugyanis a perfekcionista-maximalista, továbbá professzionális túlaggódó lényem képviseli a másik végletet. Kislánykoromtól fogva előre összeírt lista alapján, napokkal korábban elkezdek bepakolni a táskámba, az utazás minden tervezhető és váratlan eseményére legalább két, a legapróbb részletekig kidolgozott forgatókönyvem van és soha, sehova nem indulok el a varrókészletem nélkül. Éppen ezért lepett meg nagyon, hogy nem én alkottam meg a próbaindulás intézményét, sőt csak nem olyan régen szereztem egyáltalán tudomást a létezéséről egy kedves családi barátunk anekdotájából. Mindenesetre annyira megfogott és magaménak érzem, hogy feltétlenül el kell mesélnem. 

Adott egy fővárosi bérházban élő, sokgyermekes család, akik életük nagy utazására készülnek, hiszen végre-valahára nyaralni mennek, vonattal a Balatonra. A hivatását tekintve katonatiszt édesapánál a magánéletben sincs helye hibának, vagy csúszásnak, kiváltképp egy ilyen kiemelt eseménynél, amikor az egész család boldogsága és pihenése múlik azon, hogy minden fegyelmezetten és óramű pontossággal történjen. Valljunk be, a gyerekek számának a növekedésével exponenciálisan nő a lehetősége annak, hogy valami esetleg nem a terv szerint alakul, és olyan porszem csúszik a gépezetbe, ami miatt például az a rettenetesen sajnálatos esemény következne be, hogy lekésik a vonatot. Mivel ez a szcenárió érthető okokból kifolyólag teljességgel megengedhetetlen, főhősünk nem tehetett mást, minthogy hetekkel a tényleges indulás előtt elkezdte trenírozni a családját. Első lépésnek a csomagolást gyakorolták. Mindenkinek saját magának, a saját táskájába kellett a saját holmiját bepakolnia úgy, hogy minden szükséges benne legyen, és azon felül csak annyi "luxuscikk", amennyivel cipekedés szempontjából is elbír önállóan. Mindezt természetesen szintidőre, nyomás alatt, különböző váratlan pillanatokban kellett tudni teljesíteni. Amikor ez a rész már megfelelő sikerrátával ment a család minden tagjának, akkor a felkészülés szintet lépett és a majdani tényleges indulásnak megfelelő napszakban - a reggeli csúcsforgalomban - megtartották a próbaindulást. A már korábban begyakorolt metódus alapján véghezvitt bepakolás után, minden - a nyaraláshoz szükséges - csomaggal felpakolva elindultak a vasútállomásra tömegközlekedéssel. Néhány átszállás után sikeresen kiértek a pályaudvarra és már-már csodával határos módon, de nem hagytak el útközben semmit és senkit, bár állítólag volt pár izgalmas szituáció. Mikor az utolsó családtag is felsorakozott a peronon, ahonnan majd a vonat indulni fog, az édesapa megállította a stopperóráját és elégedetten nyugtázta, hogy "elértük!". Majd egy kevésbé feszített tempóban, de elindultak a csomagokkal felmálházva haza. 

Arról nem szól a fáma, hogy ilyen előkészületek után valóban elérték-e a vonatot és hogy hogyan telt a nyaralás, de ennyi belefektetett energia után én szinte biztos vagyok a sikerükben. Szinte. De lehet, hogy az ő családi legendáriumukban is van egy "hoppá!" rovat.

Szeretettel: H.