Mese a csalódottságról - a világban és önmagamban

Javíthatatlan optimista vagyok. Mindenkiben megbízom, még akkor is, ha tudatos síkon tisztában vagyok vele, hogy nem kéne. Hiszem, vagy legalábbis szeretném hinni, hogy az emberek jók, tisztességesek és őszinték. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy tőlem mindig és mindenki kap még egy esélyt. Legalábbis sokkal többször, és sokkal többen, mint ahányszor és ahányan megérdemelnék.

Így járt ezzel az az áldott jó kőműves brigád is, akikről már tavaly is meséltem. Építettek nekünk egy támfalrendszert hozzávetőlegesen végtelen pénzért. Ami sokkal rosszabb lenne, mint amilyen, ha nem terveztük volna meg aprólékosan az utolsó zsalukőig, nem állt volna mellettük szinte folyamatosan kicsiny életközösségünk műszaki ellenőre és nem kotyogott volna bele nagyjából minden mozdulatukba, ezzel párhuzamos tanítgatva őket a kivitelezéshez szükséges alapkészségekre. Ha nem így lett volna, most valószínűleg nem támfalunk, hanem maximum vizesárkunk lenne, ha nem mosta volna el azt is az eső azóta. Így viszont támfalunk és rengeteg építőipari, emberi, jogi, szociológiai és morális kérdéseket érintő tapasztalatunk van. Meg néhány tekintélyes repedésünk, amik bár statikailag nem rontják a rendszert, de esztétikailag nem pont erre vágytunk nyolc hónap után egy ekkora kaliberű projekt végeredményeként. Egyértelműen kivitelezési hiba - amikor rögzítették a kerítéselemeket, sajnos nem ellenőriztük a csavarbehajtó nyomatékát (mondjuk mi legalább tudjuk, hogy állítható...), hiba volt. A hőtágulás pedig nagy úr.

Még szerencse, hogy van egy ilyen esetekre is kiterjedő, atombiztos szerződésünk - nyilván az, hiszen mi írtuk-, és számláink az elvégzett munkáról - azokat is én állítottam ki magamnak, mert a főnök azt sem tudta, hogyan kell... (Itt csak halkan megjegyzem, hogy ettől függetlenül ő nyilván egy talpig becsületes, jogkövető és adófizető, tisztességes állampolgár, aki nagyon jól ért a szakmájához, hiszen ezt állította magáról.)

De még szép, hogy mindezzel semmit sem érünk, mert mint az utóbbi hónapban egyértelművé vált, a kivitelező az ígérgetésen kívül máshoz mégsem igazán ért. Felhívtuk, hogy baj van, reped a támfal. El is jött, meg is nézte. Igaz, úgy két héttel később ért ide, mint ígérte, de hát sok a dolog, én megértem... Amikor konstatálta, hogy ebből nem lesz újabb bevétele, érezhetően alábbhagyott a lelkesedése, de azt mondta, hogy holnap, de legkésőbb holnap után jön, és kijavítja a hibát, sutba dobva a tizenhuszonmilliós munkáikat, mert ő ennyire tisztességes és becsületes szakember. Lehet tippelni, jött-e?!. Pedig a harmadnap is már réges régen letelt...

És ezzel több problémám is van.

1. Én már kifizettem neki rengeteg pénzt egy pontosan körvonalazott munkáért, aminek a kivitelezésébe egyértelműen és általa is beismerten hiba csúszott. Még szerencse, hogy szerződéssel és számlákkal mindezt alá tudom támasztani, így élhetek a garanciális javítás lehetőségével.

2. Vagy mégsem, mert úgysem javítja ki. Várhatunk rá még évekig, de mostmár nem is próbálja magukat kimenteni, miért nem jönnek éppen... Elgyászoltuk több közeli hozzátartozójukat, szidtuk együtt a másik építkezésre építőanyagot késve szállítókat és végigizgultuk több autónak a szervizelését is. Valószínűleg kifogytak a nyomós indokokból, így inkább hallgatásba burkolóznak. Már tényleg csak attól félek, hogy nem csak a támfal dől ki a hibás kivitelezés miatt, de a födém is ránk szakad, mert az ígéreteikkel már tele a padlás.

3. De amúgy is felmerül a kérdés: vajon jó-e az nekünk, ha ők javítják ki?!. Vajon nem lesz-e legalább annyira "jóvanazúgy", mint az eredeti megvalósítás?!. Egyértelműen sokkal jobb és gyorsabb megoldás a "magad uram, ha szolgád nincsen".

4. Kényszeres szabálykövető vagyok, fehér holló a mai világban. Nekem fontos, hogy mindent törvényesen és hófehéren csináljunk/csináltassunk. Azon kívül, hogy ez azonnal 27%-os áremelkedést okoz, amikor nyomatékosítom és nagyjából mindenki hülyének néz, még csak nem is jár érte semmilyen (elő)jog - leszámítva azt, hogy nem fognak alkalom adtán bilincsbe verve meghurcolni az állam kincstárának éber őrei és a lelkiismeretem nyugodt.

5. De a legfőbb gondom az egész történet kapcsán az, hogy miért ostorozzuk magunkat, illetve vet meg minket a társadalom egy része, amikor egy népcsoporttal kapcsolatos sztereotípiák befolyásolnak minket a döntéseinkben, illetve a helyzetek megítélésében. Minden okom meglenne rá, hogy én is e sztereotip gondolkodásmód alapján cselekedjek, mégsem tettem a 17468. alkalommal sem. Pedig eddig tulajdonképpen mindig pofára esés lett a vége. Csalódtam magamban, miután ismét csalódtam a világban, de felmerült bennem annak a lehetősége, hogy 17469-edjére változtatok a hozzáállásomon.

Az a baj, hogy nem vagyok kellően dörzsölt és minden hájjal megkent, hogy hatékonyabban lavírozzak ebben az önmagából kifordult világban, és nem is akarok az lenni. Ez szerencsére nem sokszor zavar itt a vidéki, hegyekre néző, kacsalábon forgó palotában, de a kerítés építését még folytatnunk kellene...

Szeretettel: H.