Családmese - a varródoboz

A közelmúltban hirtelen felindulásból elindított gasztro rovat mellett egy másikkal is szeretném jóideje bővíteni az oldal palettáját. Mindig is fontos volt számomra az őseink ránk örökül hagyott értékeinek őrzése. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy felmenőim kitartó gyűjtőmunkájának hála, jóformán kiapadhatatlan forrás a családi legendárium. Annyi izgalmas, szívfacsaró, illetve mulatságos történetet rejt, hogy időről időre ezek közül is megosztok majd néhányat, amikor pont úgy adódik.

A minap pont úgy adódott, hogy fel kellett varrnom egy gombot. Az ehhez hasonló kisebb varrnivalókat megoldom egymagam, bár messze nem vagyok olyan ügyes és tehetséges benne, mint az apai nagyanyám volt egykoron. Hédi nagyi fantasztikusan varrt. Manöken alkata ellenére szívesebben ült a varrógép mögött, minthogy a kifutón illegesse magát, bár olyanra is volt példa. Egykori leánylakásom falát díszítő divattervei és az illusztrációnak szánt levél arról árulkodnak, hogy fantáziája és kézügyessége minden bizonnyal a legjobbak közé emelte volna, ha az erős kezű nagyapám elengedte volna a tűzhely mellől. Úgy mesélték, Rothschild Klára, az egyik legismertebb divattervezőnk könyörgött neki, hogy dolgozzon vele, de abban az érában egy magasrangú mérnök feleségének otthon volt a helye, nem a burzsoá divatvilágban. Így a nagymamám csak otthon alkotott, jobbára magának és a barátnőinek. Két fiúgyermekkel ajándékozta meg az élet, őket kevésbé lehetett öltöztetni. Így szinte biztos vagyok benne, hogy alig várta az érkezésemet, amikor megtudta, hogy az első, fiúunoka után én következem, a régóta vágyott próbababa. Épphogy megérte a születésemet, méltatlanul korán és gyorsan távozott a földi árnyékvilágból, rák. Sosem volt alkalma varrni nekem. Azt hiszem, egészen más ember lennék, ha ismerhettem volna, de legalábbis egészen mások lennének az öltözködési szokásaim, jobban kanasztáznék és a német nyelvű társalgás is gördülékenyebben menne. De megörököltem a varródobozát. Ami nem csak azért kincs, mert a világ összes színének összes árnyalatában van annyi cérnám, hogy a világ összes gombját felvarrhatom vele, akár kétszer is, hanem azért is, mert így mégiscsak megismerhettem valamennyire. A varródobozából tudom, hogy ő is pedáns és rendszerető volt, pont mint én - a cérnák pontos színskála szerint, katonás rendben sorakoznak a fakkokban. A legalul őrzött nagy zsáknyi különféle gomb láttán, talán joggal merül fel bennem annak a lehetősége is, hogy a gombok iránti extrém lelkesedésemet is tőle örököltem. És azt is tudom, hogy nagyon szerette a családját - ereklyeként őrizte az anyák napjára kapott, apró gyermekkezek által alkotott, szív alakú tűpárnát. Én is így teszek vele és a benne levő tűkkel is, amelyek közül többen még ott a cérna, amiket ő fűzött bele. De számomra a legnagyobb kincs, hogy a doboz megőrizte az illatát. Minden alkalommal, amikor kinyitom az ütött-kopott, múlt századi divatot idéző ládikát, megcsap a púder, a szappan és a varrógépolaj illatainak egy egészen speciális elegye. Olyan kellemes otthon érzése támad tőle az embernek. Nekem ez az illat Ő. Nekem ennyim van a nagymamámból, és a rengeteg cérna.

A férje sokáig velünk maradt, két évtizeddel élte túl. Keménykezű, keményfejű, sokat megélt ember volt a nagyapám. Mogorva stílusa mögött is érezhető volt a sajátosan megnyilvánuló szeretete. A váratlan halála előtti napokban könnybe lábadt szemmel, bűnbánattól marcangolva mesélt Hédi nagyi divattervezői ambícióiról, a vitathatatlan tehetségéről és arról, hogy nagyon sajnálja, hogy nem adta meg neki a lehetőséget, hogy valóra válthassa az álmait. Azelőtt csak abban az esetben láttam könnyezni, amikor a Fradi himnuszt énekelte. Olyankor viszont kivétel nélkül, minden alkalommal. De ez már egy másik mese.

Szeretettel: H.