Mese a talányokról - az út a hazaérkezésig

Tulajdonképpen az egész élet egy nagy talány, mert bár sok mindent alaposan eltervezünk előre, mégis jellemzően történik egy-két váratlan fordulat, aminek hatására teljesen megváltozik minden és kényszerű az újratervezés. Olyankor felmerül bennünk a kérdés, amit az Égbőlpottyant mesékből jól ismerünk: "na de hogy lesz ebből mese?"

Amikor Vityillóka hercegkirálykisasszony összeszedve minden bátorságát, egy borongós őszi napon halkan becsukta maga mögött a régi vár ajtaját, és elindult megkeresni az igazi boldogságát, csak bízni és hinni tudott benne, hogy valahol meg fogja találni. De hogy hol és kivel? Az maga volt a talány. Tudta, hogy ahhoz, hogy majd egyszer igazán boldog tudjon lenni, először arra kell rájönnie, ki őmaga valójában és mi az, ami őt valóban boldoggá teszi. Így nyitott szemmel és szívvel, tarisznyájában a törhetetlen optimizmusával, a mindig éber kíváncsiságával és az igazmondó tükrével, végigjárta a fél világot. Felfedezte a Négyszögletű Kerek Erdő zegzugos rejtekeit, megmosta az arcát a kristálytiszta vizű hegyipatakban, megmászta az Üveghegyet, de még azon túl is barangolt, közben pedig hagyta, hogy a világ megmutassa a kincseit, s azokon keresztül ismerje meg önmagát. Sorban valóra váltotta a legtitkosabb terveit és vágyait is, amikhez sokszor igen nagy bátorság kellett, de így vált egyre erősebbé, magabiztosabbá és boldogabbá. Idővel már pontosan tudta, hogy mi az, amit tényleg szeret és mi az, amit biztosan nem. Meghódított beláthatatlan csúcsokat és félelmetes mélységeket, kalandozott egyedül ismeretlen tájakon és táncolt a novemberi esőben is, mire eljutott utazása során arra a pontra, hogy társat vágyjon maga mellé, akivel együtt folytathatja az útját. Időbe telt, mire megálmodta, milyen daliás legény illik őhozzá. Határozott elképzelését hallva többen is óva intették: "ilyen csak a mesékben létezik!" De Vityillóka hercegkirálykisasszony igen makacs teremtés, szentül hitte, hogy valahol él a Föld kerekén az ő másik fele, s így nem adott alább a hőn áhított hercegkirályfinál. Kereste is mindenfelé a párját, de nem lelte. Először a földi halandók közt vizsgálódott, eredménytelenül. Szétnézett a vízen is, még alá is lebukott, de ott sem akadt alkalmas jelölt. Nem maradt más választása, a levegőben kutakodott tovább. Élete legkomolyabb szociológiai tanulmányútja során számos jelentkezőt megnézett magának, nehányat oda is próbált maga mellé. Bár legtöbbször remekül szórakozott közben, nem akad az igényeinek megfelelő kérő nyomára. Az egyik túl alacsony volt, a másik meg túl magas. Volt, aki nagyon különleges volt, csak nem pont úgy, ahogy Vityillóka hercegkirálykisasszony vágyott rá, s akadtak olyanok is, akik pedig túlságosan átlagosak voltak. A sikertelen próbálkozásokból gyűjtött tapasztalataiból megtanulta, hogy hiábavaló a várakozás a tökéletes társa, mert nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy egyszercsak bekopogtat az ajtón a vágyott herceg, ha nem tud róla, hogy az ajtó mögött álmai hercegnője vár rá. Így Vityillóka hercegkirálykisasszony elhúzta a függönyt a kastélyának oroszlános kapujára néző ablakán és szélesre kitárta azt. A párkányra felülve kilógatta a lábát és dudorászós jókedvében süttette az arcát a káprázatos napsütésben. Onnan nézte a járókelőket, mikor figyelmes lett egy csordultig telt, kissé kopottas batyut cipelő vándorra, ritka népség az arrafelé. Alaposabban szemügyre véve meglátta benne az álruhába öltözött nemes lelket - angyalszárnyak kandikáltak ki a zsákja hasadékain - és bíztatóan reámosolygott az ablakából. Több se kellett a vándornak, úgy leteremtette Vityillóka hercegkirálykisasszonyt az incselkedő viselkedéséért, hogy azt sem tudta szegény pára, sírjon-e, vagy nevessen ezen a szokatlan fordulaton. De a hercegkirálykisasszonyt sem olyan fából faragták ám, hogy holmi idegen jöttmentek csak úgy lecsitítsák és ő ezt egy hang nélkül tűrje. Így alakult hát, hogy az úton levő vándor és Vityillóka hercegkirálykisasszony tudomást szerzett a másik létezéséről. Hogy a sorozatos véletlenek miatt, vagy ez a sors keze, azt ki-ki döntse el a maga hite szerint. Egy nagyobb sóhajtásnyi időbe se tellett, a vándor üzenetet küldött a kastélyba útjának soron következő állomásáról. Igen élvezetesen írt, s érdekes dolgokról, így a hercegkirálykisasszony postafordultával küldte is a válaszát, amire hamarosan érkezett egy újabb levél, s mondanom se kell, hogy ez így folytatódott tovább, hosszú időn keresztül. De nem ám olyan átlagos kétsorosak voltak ezek, hanem valóságos mesefolyamok számtalan megosztani való gondolattal a történeteikben és még többel a sorok közé rejtve. Ezidőtájt Vityillóka hercegkirálykisasszonyt és a vándort két hatalmas óceán választotta el egymástól, de minél többet írtak egymásnak, annál inkább vágytak rá, hogy egyetlen cseppnyi víz se legyen közöttük. Ahogy a mesékben az lenni szokott, egyszercsak annak is eljött az ideje, de előtte még ki kellett álljanak egy végső próbát a saját elhatározásukból. Történt ugyanis, hogy a vándor megneszelte, hogy a hercegkirálykisasszony igencsak szereti a különféle rejtélyeket és talányokat, különösképpen, ha számok is szerepelnek benne. Így a viszontlátásukhoz szükséges információkat egy titkosított számsorba bújtatva adta a hercegkirálykisasszony tudtára, akit derekasan megizzasztott a kód feltörése. Talán ez volt az egyik legfurmányosabb rejtjelezés, amivel valaha találkozott, de nem adta fel, s végül sikerrel járt. Ám annyira felbosszantotta a tudat, hogy majdnem kifogott rajta egy talány, hogy aljas bosszút forralva ő sem volt rest álcázva küldeni a válaszát, s egy dallamba rejtve üzente meg azt a vándornak. Szerencsére amaz sem egy elveszett lélek, pedig a zenéhez kevéssé ért, de mégis tudta, hogyan törheti meg a varázslatot és ezáltal hogyan juthat el Vityillóka hercegkirálykisasszonyhoz. Megérkezvén a vándor letette a hatalmas batyuját a kastély ablaka alá, s a hosszú út porától megtisztálkodva egyszeriben otthonra lelt a hercegkirálykisasszony oldalán. Mert mondják, hogy az otthon ott van, ahol a szív. Hát így értek végül haza ők ketten, Vityillóka hercegkirálykisasszony és Bodega hercegkirályfi.

Fele igaz, fele álom, ha elhiszed, azt sem bánom.

Szeretettel: H.