Mese a rezilienciáról - az út a diagnózisig

Nemrég megmutattam egy képrejtvényemet, aminek a megfejtése a mai mesém címében szándékosan nem szerepel, de voltaképpen arról fog szólni. 

Időről időre, óhatatlanul eszembe jut a kalamajkám kezdete. Az a fél év, amikor már egyértelmű volt, hogy valami nagyon nincs rendben, de még nem tudtuk, hol van a hiba. A rengeteg vizsgálat a covid miatti nehézségek közepette, a milliónyi kérdőjel és azután végre a pont a kutatkodás végén - G35H0 Sclerosis multiplex. Tulajdonképpen megkönnyebbülés kapni végre egy diagnózist annyi értetlenkedés és furcsa tünet után, még akkor is, ha ilyen BNO kódot senki nem szeretne a leletein látni. Végre nem lusta, kényes, szerencsétlen és kétbalkezes vagy a környezeted szemében, hanem van valami konkrét neve a szörnyetegnek. Régóta mondom, hogy a mumus csak addig félelmetes, amíg nem tudjuk a nevét és nem nézünk a szemébe. Jó, ez elsőre még úgy is ijesztő volt, de mára egy barátságtalan, szeszélyes és kilakoltathatatlan albérlő lett, akit kénytelen vagyok megtűrni magamban.

De kanyarodjunk vissza a talányhoz. Akkor jutott eszembe, hogy rajzoltam egy ilyet anno, amikor valaki ismét a csodálatát fejezte ki, hogy én milyen jól viselem ezt az egészet, és ő biztos nem lenne rá képes. Mindenki ezt gondolja, és szerintem mindenki téved. Ebben semmi csodás nincs - a bájos lényemet leszámítva természetesen... Te pont ugyanígy, vagy teljesen máshogy, de csinálnád. Mert ilyenek vagyunk mi, emberek. Erről is szól a reziliencia, ami nem más, mint a különféle erőteljes, vagy akár sokkszerű külső hatásokhoz való alkalmazkodóképességünk. Az az emberi képesség, hogy gyorsan vissza tudjuk nyerni az eredeti állapotunkat testi-lelki szenvedés, illetve nehéz élethelyzetek átélése után. Van, akinek kicsit jobban megy, másnak kevésbé, de mindenkinek van belőle valamennyi a tarsolyában. Nekem jutott bőven, de ez nem érdem. Én ilyen "jég hátán is megél, miközben fát hasogatnak a hátán" típus vagyok, és vitathatatlan, hogy ez elég jól jön a viharos időkben. 

Eleinte az is nehéz volt, amikor idegen helyekre, idegen orvosokhoz kellett egyedül elmennem, mert a covid miatt kizárták a kísérőket. Aztán miután egy kétórás szeánsz keretében nagyjából az összes izmomba tűket szúrtak, hogy ellenőrizzék azok megfelelő beidegzését és működését - ezt hívják EMG/ENG-nek -, már nem okozott nehézséget a sima vizsgálatokra elmenni vadidegen közegbe sem. Az MR vizsgálatra ezután bátran mentem, hiszen ott csak feküdni kell ugyebár. De eléggé berezeltem, mert egy nagyon szűk és rettenetesen hangos csőben kell mindezt tenni, ráadásul másfél órán keresztül, mozdulatlanul. Ott tudtam meg, hogy klausztrofóbiám van és tudok pánikrohamot produkálni. De semmi gond, teher alatt nő a pálma, kaptam esélyt az edződésre, mert a vizsgálatom felénél meghibásodott a gép és egy hét múltán kezdhettük az egészet szinte elölről... Másodjára már könnyebben ment, de azért nem volt egy wellness-délután.

Minden egyes lépés edzett rajtam és egyre erősebbé tett, mire elértünk a kivizsgálás csúcspontjára, a lumbáláshoz. Pont, mint a mesékben. A főhősök sosem egyből a hétfejű sárkánnyal kell megküzdjenek, hosszú út vezet odáig, hogy lehetőségük legyen felvérteződni a nagy harc előtt. Ez a lumbálás is igazából egy rutinszerű vizsgálat, és technikailag nagyon hasonlít a műtéteknél alkalmazott gerincérzéstelenítéshez. Egy tűvel deréktájon bejutva a gerinccsatornába, mintát vesznek az ember agyvizéből, hogy alaposan kielemezzék azt. Nem szokott néhány percnél tovább tartani. De én nyilván ebben is különleges vagyok. Tűpárnát csináltak a hátamból, mire a második orvosnak - akinek mindig elsőre sikerül,- többedjére összejött. Nem borzolom a kedélyeket annak az örökkévalóságnak tűnő reggelnek a horrorisztikus részleteivel, csak megjegyzem, hogy a jelen levő nővér pályafutása fekete napjaként emlegeti, és elárulom, hogy nekem már csak nagyon ritkán vannak ezzel kapcsolatos rémálmaim. A képrejtvény ezután a vizsgálat után született.

A főhősök, miután legyőzték a hétfejű sárkányt, elnyerik méltó jutalmukat. A mesékben ez általában a királylány keze meg a fele királyság, az én esetemben pedig a tudat, hogy mindezt átélve erősebb lettem, mint valaha. És nagyon szerencsés, hogy ez így alakult, mert akkor még nem tudtam, hogy mindez a sárkány legkisebb feje volt csak, és nem is hét van neki, hanem vagy ezer.

Saját bőrömön tapasztalva megtanultam, hogy bár néha azt gondolnánk, nem bírjuk tovább, de mindig bebizonyosodik, hogy az emberi tűrőképesség határa jóval arrébb van, mint hinnénk. 

Ez a megfejtés, a tűrőképesség határa.

Szeretettel: H.