esem / mese - Lógok a szeren

Holnap esedékes az értéknövelő befektetésem. A garanciális időm meghosszabbításához szükséges félévente az olajcsere - egy nap a kórházban, jobbnál jobb cuccok bódulatában, és utána itthon még néhány, mire helyreáll a világbéke. Ráadásul ma van a 2. Ocrevus-születésnapom is. Azt gondolom, van mit ünnepelni, hiszen az elmúlt két évben nem romlott számottevően az állapotom, és ez a legnagyobb siker, amit jelenleg el lehet érni egy ilyen nyavalyával.

Az ember alapjáraton a háta közepére se kíván egy olyan tortúrát, ami rám vár, de ha azt nézzük, hogy ez a szükséges rossz, ami ahhoz kell, hogy ilyen jól legyek, akkor bőven megéri. Ráadásul nem kell oboáznom nagyközönség előtt, és nem is lumbálnak majd, szóval egészen biztosan ki fogom bírni. Ha pedig arra gondolok, hogy pár óra leforgása alatt a bőröm alá pumpálnak egy kétszemélyes all inclusive luxusutazást Bora Borára, akkor három dolog jut eszembe:

1. A legtöbb ember csak álmodozik róla, hogy az árfolyama egy nap alatt akkorát emelkedjen, mint az enyém fog holnap. Többen mondták már, hogy értékes vagyok, bár ők talán nem csak az elmúlt években belémtáplált kemikáliák költségeire gondoltak. Ez is egy útja annak, hogy milliomosok legyünk, de ha rám hallgatsz és megteheted, inkább másikat választasz.

2. Sokan és sokszor morognak, hogy mire fizetjük azt a rengeteg EHO-t, meg hogy milyen rettenetes a magyar állami egészségügyi ellátás. Hát Kedveseim, íme egy élő példa a miértre és egy szubjektív vélemény a milyen kapcsán. Ha nem venné ki mindenki a részét a társadalmi felelősségvállalás jegyében a közös ügyekből, és dobná be a ráeső részt az egészségügyet fenntartani hivatott kalapba is, akkor én például igen hamar leketyegnék, mert egy ilyen kaliberű kezelést hosszútávon önerőből finanszírozni képtelenség. Szóval ezúton is köszönöm minden adófizető állampolgárnak, hogy lehetővé teszi a holnapi wellnessemet - nem ígérem, hogy minden támogatómnak küldök képeslapot, de majd gondolok rátok! És köszönöm az összes hozzám hasonló cipőben járó nevében is, mert vagyunk egy páran, akiknek nem sok esélye lenne a közösség összefogása nélkül. Tény, hogy a hazai egészségügyi rendszer messze nem tökéletes, de meglepően jól működik, amikor tényleg baj van. Elsősorban nemzetközi sajtóból és fórumokon tájékozódok a betegségem kapcsán, naprakészen követem a tudományos kutatások eredményeit, és a primer progresszív sclerosis multiplex-szel kapcsolatos híreket, ezért talán elég jó a rálátásom arra, mi lenne velem, ha a glóbusz másik pontján élnék. Arra jutottam, hogy örülök, hogy itt lettem SM-es, mert például a tengerentúli álomban külön kegy, ha egy év alatt sikerül kiharcolnod/-könyörögnöd 90% támogatást a gyógyszergyártó cég magánalapítványától erre a szerre, mert a legtöbb ottani egészségbiztosítás nem fedezi a költségeit. Odaát csak bízni tudsz benne, hogy nem fog annyit romlani az állapotod, mire esetleg végre megkapod a támogatást, hogy már ne legyen értelme beadni a szert. És a helyzet máshol sem sokkal rózsásabb. Szóval igen, gáz, hogy itthon hónapokat kell várni vizsgálatokra és beavatkozásokra, de szerintem legalább százezres nagyságrendű azoknak a száma, akiknek a túlélési esélyeit és az életminőségét növeli ez az ezer sebből vérző, de működő rendszer. Nem azért fizeted a TB-t, hogy lehúzzanak rólad még egy bőrt, hanem hogy azok, akik tényleg bajban vannak, esélyt kaphassanak az életre. Sosem tudhatjuk, melyikünk a következő. Hidd el, én is inkább dolgoznék és fizetném a járulékokat, minthogy igénybe vegyem az ellátást. De ez nem az én döntésem volt, ahogy a sorstársaimé sem.

3. Bárcsak inkább Bora Borán lenne holnap jelenésem, nem egy neurológiai osztály szubintenzívjén.

Szeretettel: H.