Mese a törpediktátorokról - Kommunikációs gyakorlatok (nem csak) szülőknek I.

Ahhoz, hogy a legutóbbi bejegyzésben emlegetett kis-Nérók viselkedését megértsük, kicsit távolabbról kell nekifognunk a gyermeki elme megismerésének. 

Mindig is lenyűgözött az a folyamat, ahogy egy csöppnyi újszülöttből cserfes totyogó, majd öntudatos kisember válik. Ez egy tökéletes szimfónia, amiben a mozgás, az érzékelés és az értelem szinte keringőt járva, egymást ösztönözve és támogatva fejlődik. Itt tényleg minden mindennel összefügg, ezért is tartom elhibázottnak azt a hozzáállást, amikor csak egy-egy részét fejlesztik, "javítják" a kisbabáknak és a gyerekeknek. Hiszen az egész rendszert kell nézni és a gyermeket magát támogatni a fejlődés útján, nem csak például a forgásra megtanítani. Annyira csodálatra méltó és izgalmas folyamat ez, hogy tizenévnyi tanulás és megfigyelés után körülbelül két órán keresztül tudok levegővétel nélkül mesélni róla. Ha levegőt is vehetek közben néha, akkor pedig valószínűleg a végtelenségig. Most ebből a hatalmas halmazból a kis-Néró hisztire és annak hátterére fókuszálunk.

Onnantól, hogy egy kisbaba körül elkezd kinyílni a világ, az ébren töltött idejét annak felfedezésével és megismerésével tölti. Erről szól az élet - a világ hat rá és ő is próbál hatni rá, közben pedig folyamatosan figyelemmel követi az elért változásokat. Ahogy egyre több mindenre képessé válik és egyre több mindent elér, úgy hallja egyre többször azt, hogy "nem". Ugye? 

Vitathatatlan, hogy van a gyerekeknek egy ön- és közveszélyes korszaka, amikor nagyjából 17 másodpercenként kell megmenteni a testi épségüket, vagy az üknagymama porcelánvázájának integritását, de el kell gondolkodnunk a folyamatos tiltás és tagadás helytállóságán ebben az életszakaszban (is). Részben ennek a tapasztalatnak a következménye a két éves kor körül menetrend szerint érkező "nem-korszak", ami a hiszti-korszak előszobája. Hiszen nagyjából folyamatosan azt hallja a környezetétől, hogy "Ne ...!" és addigra azt is megtapasztalja, hogy ezzel a szóval hatást lehet gyakorolni a másikra. Hát miért ne tenné ő is?!. Könnyű kiejteni és kitartóan alkalmazva anyát/apát is kibillenti a békés állapotából, szóval gyermeki fejjel gondolkodva kész főnyeremény! Kevés energia befektetésével hatni tud a környezetére és változást tud elérni. 

Mit tehetünk, hogy nekünk könnyebb legyen? Egyrészt fogadjuk el, hogy a "nem-korszak" egy fontos fejlődési lépcsőfok és örüljünk, hogy milyen szuperokos a szemünk fénye, hogy már ezt is tudja. Utána pedig figyeljük meg magunkat. Hányszor indítunk közlést tagadással, vagy tiltással gyermekünk felé egy nap? És hányszor bármi mással? 

Megpróbálhatjuk diszkréten irányítani nem-korszakát élő apróságunkat ügyesen feltett kérdésekkel.  A lényeg, hogy véletlenül se eldöntendő kérdést tegyünk fel, hanem kínáljuk két választási opciót. "Kérsz szendvicset?" helyett "Sonkát vagy szalámit kérsz a szendvicsedre?", vagy "Vedd fel a cipőd!" helyett "A bakancsot, vagy a gumicsizmát veszed fel?". Ezek ideig-óráig beválnak, de a dörzsölt tagadók hamar átlátnak a szitán. 

Továbbá azt szoktam javasolni, hogy válasszuk ketté a tiltott dolgokat. Vannak dolgok, amiket azért nem szabad csinálni, mert mi - a felnőttek - kitaláltuk, hogy azt neki nem szabad, például széttépni a papírokat, vagy firkálni a falra. A másik csoportba azok a dolgok tartoznak, amik tényleg veszélyesek, például felmászni a nyitott ablakhoz, vagy a tűzhely körül ólálkodni.

Az első csoportba tartozó tilalmakat megpróbálhatjuk pozitív üzenetté formálva átadni. "Ne tépd szét!" helyett "Vigyázz rá!", "Ne firkálj a falra!" helyett "Gyere, adok papírt!" Remek agytorna átfogalmazni ezeket az üzeneteket, javaslom kipróbálni.

A második csoportba sorolt, valóban tiltott dolgok esetén fontos, hogy mindig egyértelműen meghúzzuk a határokat. Ezekben a helyzetekben előnyös lehet egyéb szavak használata is a "nem"-en kívül, például a "veszélyes"-é. Ennek a szónak van egy archaikus taszító hatása a tudatalattinkban, érdemes használni az indokolt esetekben. Bevethetők még a "forró", a "szúr", az "éles" és az ezekhez hasonló szavak is. De a legfontosabb a következetesség, ami ebbe a kategóriába tartozik, az mindig tilos és veszélyes.

A határok pontos kijelölése nagyon fontos a gyerekeknek. Ez adja meg a biztonságos terepet a fejlődésükhöz, ami arról szól, hogy folyamatosan ellenőrzik és feszegetik azokat. Kell is feszegetniük, hiszen ha sose ütköznének neki, nem tudnák, hol van. És sosem lehetnek biztosak abban, hogy ugyanott vannak-e még, ahol legutóbb voltak, ezért is fontos a gyakori felülvizsgálat. Ez szülőként feladja a leckét, de hiszem, hogy ha értjük a hátterét az egyes jelenségeknek, akkor könnyebben ellavírozunk a kisgyerekes lét útvesztőjében.

A kis-Nérók hisztijei sem mások, mint kitörési kísérletek. Egyfajta teszt a részükről, hogy tágítunk-e a próbálkozások hatására a korábban felállított határokon. Minden egészségesen fejlődő gyermek legalább egyszer kipróbálja, hogy beválik-e ez a módszer, sőt a legtöbben többféle variációt is végigzongoráznak - otthon/idegen terepen, szülővel/nagyszülővel, zokogva/ordítva stb. Az bizonyos, hogyha a performanszukat siker koronázza, akkor érdemes felvenniük ezt a műsorszámot is a repertoárjukba. 

Ígérem, hogy a következő részben már tényleg a hisztiűző praktikákról fogok mesélni, addig a párnát tudom ajánlani a túléléshez.

Szeretettel: H.