Mese a puhaságról - életem bársonytalpú dorombolóművészei

 

Azt hiszem, úgy 5 éves lehettem, amikor először kértem egy kiscicát a Jézuskától a neki írt levelemben, és valószínűnek tartom, hogy azért őt környékeztem meg ezzel a vágyammal, mert sejtettem, hogy nála nagyobb esélyem van annak beteljesülésére, mint a szüleimnél. De számos sikertelen próbálkozás után be kellett látnom, hogy - máig érthetetlen okokból - ő sem támogatja az ötletemet. Aztán jópár évvel, teknőssel és hörcsöggel később, megtört a jég, és felső tagozatos koromban teljesült a kívánságom. 

Egy osztálytársnőm cicája lefialt egy szakajtónyi, nyomokban brit kék apróságot, abból az alomból érkezett hozzánk Torkos, a füstös-cirmos úrilány, akit a bátyám az iwiw idevágó rovatában így jellemzett anno: "azt hiszi, ő itthon a főnök, pedig de." Nincs mit hozzáfűznöm, tökéletes leírás. Rövid időn belül a mancsai köré csavarta a családot, komoly szolgálóhadat és rajongótábort tudhatott magáénak, függetlenül attól, hogy sokszor gonosz módon visszaélt a hatalmával. Aztán 9 évesen egyszercsak eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Az első pillanatban tudtam, vagy legalábbis éreztem, hogy soha többé nem fogunk találkozni, de ennek ellenére sokáig kerestük, old school módon plakátoltunk a környéken, naponta tűvé tettem érte a vidéket, de nem bukkantunk a nyomára. Nem akartam soha többé megszeretni még egy macskát, mert nagyon fájt az eltűnése.

Aztán egy költözés során megjelent egy siheder cica a háznál, aki igen hamar egyértelművé tette, hogy ő bizony szerkezeti tartozéka az új otthonunknak, így magától értetődő természetességgel lett egy Bundásunk, aki a kosztos ridegtartásból apránként kanapén henyélő méltóságos asszonnyá nőtte ki magát. Idővel már úgy meséltük, hogy igazából őt vettük a családi örökségből, a kéglit meg ajándékba adták hozzá. Nagy színésznő volt, bárkinek bármikor előadta, hogy még sosem kapott enni, így előfordult, hogy egy óra leforgása alatt négyen is megetettük, majd ráeszmélve az átverésre, bevezettük a rendszert, hogy az előszobai üzenőfalon jelezzük egymásnak, mikor-mennyit evett. Ez idővel leegyszerűsödőtt annyira, hogy kiírtuk: "hazudik". Családtag lett, akit édesanyám méltó módon támogatott az utolsó pillanatig, amikor öregkorában a macskákra jellemző veseproblémák elvitték a cicamennyországba.

Közben egy párhuzamos univerzumban volt két cicám: T.B. - a nősténynek hitt kandúr, aki sosem volt egy házi, ölbecica, de azért némi vakargatást nagy örömmel elfogadott a koszt mellé, és Rumli, a bajkeverő apróság. Rumlit az anyukája néhány hetes korában, egy szép tavaszi napon berakta a küszöbön belülre, amikor épp nyitva volt az ajtó, nyávogott egyet jó hangosan, majd sarkon fordult és elment. Még párszor visszajött megszoptatni a kölykét, aztán nem láttuk többé, így rajtunk volt a sor, hogy talpraesett macskát faragjunk az icipici, nyivákoló szőrcsomóból, ami azért okozott derűs pillanatokat, amikor tanítgattuk a cicalét csínjára-bínjára. Egészen addig neve sem volt, míg 10 percre magára maradt a nyárikonyhában, így megcsillogtathatta lakberendezői ambícióit és bemutathatta sajátos stílusérzékét - életemben nem láttam még akkora felfordulást, pedig hagytam már magára egy tucatnyi óvodást egyetlen percre egy játékokkal teli szobában... -, hát ezért lett ő Rumli. Őt hátrahagyta Nevenincs hercegkirálykisasszony a bedeszkázott ablakú toronyszobában, hogy vigyázza az öreg király lépteit és varázsoljon neki napfényt az életébe, de azóta már ő is a szivárványhídon túl vadászik az örök napsütésben.

A következő években különféle konstrukciókban, de szigorúan csak simogatásra lízingelt macskák vonultak át a színen. Ám nemsokkal azután, hogy Vityillóka hercegkirálykisasszony és Bodega hercegkirályfi beköltözött a vidéki, hegyekre néző, kacsalábon forgó palotába, egy fogcsikorgatóan hideg, de verőfényes reggelen belibbent az ajtón a megtestesült báj és puhaság, egy bokáig érő dorombológép személyében. A másodperc törtrésze alatt költözött be az otthonunkba és a szívünkbe, és mivel tetszetősnek találta a helyet, itt állította fel a főhadiszállását. Hamar kiderült, hogy a zsák és a folt tipikus esete áll fenn, mert neki immunhiányos betegsége van, nekem meg a kezeléstől van némi immunhiányom, így jól megértjük egymást. Gyakori vendég a cicakórházban, de egyelőre nagyon jól veszi az akadályokat és az előre jósolt néhány hónapnyi földi lét helyett már rég megtartottuk az első születésnapi buliját is! Ő Saci cica, de ha éppen rosszban sántikál, akkor annak súlyossági fokától függően a Sarolta, illetve a "mit csináltál, te ártány?!." megszólítás is őt illeti. Meggyőződésem, hogy ő a világ legokosabb, legpuhább és legkedvesebb négylábú teremtése, bár lehet, hogy elfogult vagyok, de tény, hogy púder illatú a pihe-puha pocakja, és a tudományai felét se hinné el földi halandó, amíg nem látja a saját szemével, de mindez megérdemel egy saját mesét. 

Itt, az erdő közepén, rettenetesen sanyarú sorsa van a kismacskáknak, egész nap cicagolhatnak a vadonban, csicsereghetnek a madarakkal és kedvükre vadászhatnak leveleket, szöcskéket, egereket, gyíkokat - bár igazából inkább a gyíkok vadásznak Sacikára. Történt ugyanis egyszer, hogy egy termetes zöld gyík úgy bekapta az egész mancsát, hogy kétemberes feladat volt a kiszabadítása, de sikerült és mindenki sértetlenül megúszta a kalandot, viszont azóta a gyík tabu. Az alattvalóiról gondoskodó, rendes macskához illően, rendszeresen hoz ajándékba tücsköt, bogarat, miegyebet, de mikor beköszöntött a hűvösebb idő és visszavonult a rovarvilág, Sacika egyértelmű étrendváltoztatást javasolt számunkra azzal, hogy egy komoly és kimerítő hajtóvadászat után, büszkeségtől dagadó kebellel hazaállított és nagy műgonddal a lábunk elé rakott ... egy sáskányi botot.

Szeretettel: H.