Mese a különbözőség egyformaságáról - azok a fránya dobozok

Gyakran mondom, hogy mekkora szerencse, hogy nem vagyunk mind egyformák, mert rettenetesen unalmas hely lenne a világ, ha úgy lenne. Mégis ez a modern társadalom minden tőle telhetőt megtesz, hogy egyenembereket faragjon belőlünk, akik kényelmesen beleférnek a cívilizáció elvárásainak megfelelően felállított kategóriák dobozaiba. A probléma mindig ott kezdődik, hogy vannak, akiket akárhogy farigcsálnak, nyújtanak-hajlítanak, egyszerűen képtelenség belepréselni valamelyik egyendobozba. De sebaj, erre is kitalált a világ egy külön gyűjtőedényt, ami jóval tágasabb, viszont el van dugva a pince legmélyén, a legesleghátsó sarokba, ebben vannak a deviánsok, a szokásostól eltérőek. Ide száműzi a társadalom azokat, akik nem felelnek meg valamilyen okból az elvárásoknak, így ez a csoport meglehetősen változatos, mert csak abban egyeznek, hogy különbözőek. Nem csak bűnözők és gonoszok vannak itt, hanem zsenik, művészek, balkezesek és kar nélküliek, autisták, mozgássérültek, hajléktalanok és még sorolhatnám, szóval a kitaszítottak. Csupa - a modern társadalom szemében - elveszettnek hitt lélek, akik valójában a legkreatívabbak, vagy eredendően, vagy a helyzet szülte kényszerből. Igazi kincseket rejt ez a társaság, és a változatosságuk adja az élet sava-borsát és csempészi a napfényt a szürke hétköznapokba.

Éppen ezért nagyon szomorú, hogy ez a dobozolás már születéskor - ha nem előtte - elkezdődik. "És jó baba?" kérdezik egy pár napos kisbabáról is, némi nyomást helyezve a szülőkre. Hallottam már egy-két rebellis anyukát erre csípőből olyat válaszolni, hogy a kérdezőnek biztos elment a kedve egy időre az érdeklődéstől. Szerintem az a jó baba, amelyik van, amelyik jól van. Nem kell átaludnia az éjszakát a saját szobájában, és három óránként vezényszóra egyforma adagokat ennie, nem kell tudnia hegedülni, sem három nyelven beszélni, elég, ha csak szimplán elég jól van.

De ha egy üzlet egyszer beindul, akkor nincs megállás, és ez a kategorizálás csak fokozatosan erősödik az idő múlásával. Az átlagos oktató-nevelő intézmények az ékes példái a dobozolásnak, mert ahhoz, hogy annak a rengeteg, különböző képességekkel és érdeklődési körrel bíró gyereknek egységnyi idő alatt az elvárt tudáshalmazt betáplálják a fejébe, uniformizálásra van szükség. És aki az egységesített módszerrel a kiszabott idő alatt nem teszi magáévá az elvárt ismeretanyagot, az bekerül a "rossz tanuló" dobozba, amit gyakran ürítenek a pince mélyén levő, fent emlegetett gyűjtőedénybe. Pedig lehet, hogy amit az egyik a padban ülve megért elsőben, azt a másik csak egy faágról fejjel lefele csüngve, míg a harmadik csak két év múlva, de akkor két perc alatt. De sajnos a felgyorsult világ olvasztótégelyében nincs idő és tér az egyéni szükségletek figyelembevételére, de sokszor még azok kiismerésére sem.

Hirdeti a világ, hogy milyen befogadó, és hogy milyen jó a sokszínűség, mégis lépten-nyomon nehézségbe ütközik az, aki nem átlagos és nem elég hangos. De erre a problémára nem az a megoldás, hogy egyes, korábban a pince mélyén tárolt dobozokat erőszakos propagandával normalizálunk és a korábban normálisnak számítókat pedig perifériára szorítjuk, hanem talán az, ha csak szimplán elfogadjuk, hogy egy dolog biztosan közös bennünk, és ez a különbözőség.

Mindezeket figyelembevéve, én azt javaslom, hogy ne akarjunk mindenáron mindenkit dobozokba rendszerezni, hagyjuk meg azokat a kismacskáknak és a karácsonyi ajándékoknak.

Szeretettel: H.