Mese a megküzdési stratégiákról

Érdekes dolog ez, hogy ki hogyan küzd meg az elé állított próbatételekkel, többen tőlem is kérdezték már, így gondoltam ma erről mesélek. 

Sok embert csodálunk az útjáért, az élethez való hozzáállásáért, a küzdelméért, és gőzünk sincs, hogy csinálja, hogy nem őrül bele?!. "Én erre biztos nem lennék képes!" mondjuk, vagy csak gondoljuk egy-egy hajmeresztő élettörténetet hallva. Azt hiszem, az enyém is ilyen lett, pedig nem pont ez volt a terv. Hidd el, bárki képes lenne rá, csak lehetőleg inkább ennek ne kelljen sohase kiderülnie.

A 2020-as évem elég rock&rollra sikerült, vagyis inkább már heavy, sőt death metálnak jellemezném. A soft rockot jobban bírom, de ezt a playlist-et nem én választottam...

Ott volt ugye a mindenkit érintő pandémia, aztán a családon belül súlyos betegségek, haláleset, egy első pillanattól nagyon terhes, de nagyon várt várandósság, közben fokozatosan erősödő, egyre ijesztőbb neurológiai tünetek, egy nem fejlődő baba, egy sikertelen vetélés, ennek folyamányaként egy műtét, közben rémisztőbbnél rémisztőbb vizsgálatok a fura tünetek okának felderítésére - komolyan felsejlettek a középkori kínzókamrák legmélyebb bugyrai -, majd év végére pecsétes papír a neurológiáról, - hogy bár az én koromban nem ez a jellemző, de ez - primer progresszív sclerosis multiplex, majd másnap közölte a férjem cége, hogy kivonul Magyarországról és mindenkit szélnek ereszt, de ez már nem különösebben rontott a kedélyállapotunkon. Sosem gondoltam volna, hogy egy - mondjuk kifejezetten hosszú - mondatban össze tudom foglalni azt az évet, de igazából egy szóval is le tudnám írni, ám nem teszem, mert úrilány vagyok. 

Szóval csőstül jött a baj, változatosabbnál változatosabb irányból és módon. Mint utóbb világossá vált, még félúton se járt a lejátszási lista, de már volt, hogy felnéztem az égre, és hadakoztam a felsőbb erőkkel, hogy miért gondolják azt, hogy még ezt is elbírom, hát nem volt még elég?!. Odafent szerintem ekkor csak huncutul kacsintottak egyet, hogy "Eeeezt? Na, most figyelj!". Kiderült, hogy a tűrőképességem határa mérföldekkel arrébb van, mint gondoltam, pedig előtte se tartottam magam egy puhány csajnak. Karácsonyra világossá vált, hogy kb mindent is kibírok, az események megedzettek és erőssé tettek - Bob Marley már rég megmondta: 'you never know how strong you are until being strong is the only choice you have', bullshitnek tűnik, de ez a valóság. Nem mondom, pár hónapig azért kibírtuk mosolygás nélkül, de tudtuk, hogy menni kell előre, más opció nincsen. Azt is tudtuk, hogy idő kell, hogy kialakuljon az új normális életünk, mert a régi normális használhatatlanná vált, adaptálódni kellett az új helyzethez nekem is és a környezetemnek is.

Mindezeket összegezve, a tapasztalataim szerint létfontosságú a túléléshez:

- a humor, mert idővel megtanul az ember magán nevetni, ha máson éppen nem lehet, 

- az információgyűjtés és tájékozódás, de csakis hiteles forrásból, a netes fórumokat messziről kerülve, 

- a türelem, ami sosem volt az erősségem, de fejlődőképes vagyok, 

- a kitartás, de igazából mást úgyse nagyon tud csinálni az ember lánya,

- a kreativitás, mert a megváltozott képességekhez alkalmazkodni kell valahogy,

- és végül, de nem utolsó sorban a támogató közeg.

- Azért utolsó utániként még megemlítendő az alkohol és a csokoládé, amik megfelelő mértékben fogyasztva, kicsit felfele húzzák a rosszabb napok értékelését.

Mázli, hogy nekem szuper támogató családom van, akik nemcsak hogy ellátnak a fent említett kedélyjavítókkal a nehezebb időkben, de nem hagytak egy árokparton sem mindezek után, hamár világgá szaladni egyedül úgysem tudok... Bár hajlamosak vagyunk rá, de nem szabad elfelejteni, hogy nekik is meg kell küzdeniük mindezzel, hiszen bár a szörny bennem lakik, de az ő életükre is kihat. Bevallom, nélkülük azért nehezebben bírnám a kiképzést. A tágabb szociális közeg hozzá(m)állása már nehezebb dió, de ez megérdemelne egy saját mesét.

Előzetesnek álljon itt egy történet arról, hogy szerintem milyen egy jó barát a kialakult helyzetben: Tavaly jött kifesteni a kacsalábon forgó palotánkat egy régesrégi kedves barát. Először találkoztunk a covid óta, szóval sok volt az újdonság. Nagyon izgultam, milyen lesz a viszontlátás - egyébként minden "első" találkozás előtt izgulok, és utólag mindig bebizonyosodik, hogy teljesen feleslegesen. Beszélgetésünk során a szó a betegségemre terelődött. Mondtam neki, hogy ez az egész milyen ironikus, hogy én, a neurológiával foglalkozó gyógytornász egy ilyen nem túl kedves neurológiai kórképet nyertem a jackpoton. Erre ő rezignált arccal csak annyit felelt, "hát nálunk sincs otthon kifestve". Rövid hatásszünetet követően kiszakadt belőlünk a nevetés és mentünk tovább.

Pályát tévesztettem. Ennyi.

Szeretettel: H.